Ha gyerek lennék, azt mondanám, életem egyik legjobb napja a tegnapi volt, de nem vagyok. Még igaz se lenne, de akkor is volt abban a délutánban valami, amitől megint embernek éreztem magam. Olyan embernek, aki mer és tud felszabadultan nevetni, és nem jut eszébe semmi rossz. Nem facsarja szívét az emlékezés, és vannak percek, amikor nem gyötri a lelkifurdalás azért, hogy nem ő ment el, hanem a felesége, aki sokkal jobb ember volt nála. Hihetetlenül felszabadító volt egy majdnem ismeretlennel játszani, sétálni, és olykor szótlanul figyelni. Nelli közel se annyira szép, mint Daniella, de van benne valami elképesztő könnyedség, ezért jelenlétében nem szorong az ember. Noncsi is ráérezhetett, mert le se lehetett vakarni róla, és este a kádban is emlegette:
– Apa, szerinted anya haragudna rám, ha tudná, hogy miket gondolok?
Épp a rózsaszín kacsa családját kerestem a polc alatt, amikor elhangzott a kérdés. Érezem a mögöttes tartalmat, ki se kell mondania.
– Nem tudom, édesem, de a mások gondolataiért nem haragudhatunk. Miket gondolsz? Elmondod?
– Félek, hogy te is haragudnál.
Leguggolok a kád mellé és megsimogatom a fejét. Majdnem sír.
– Ne viccelj már! Mindent szabad gondolnod, ez így van rendjén.
Nem néz fel, a vizet kotorássza. Vékony teste szinte megfeszül.
– Akkor jó! – zárja le. Szívesen faggatnám, de érzem, felesleges. Most nem akarja kimondani. Hirtelen felderül az arca és elkezdi dicsérni a napot, majd csacsog, és arról faggat, mikor megyünk el ahhoz a bácsihoz, akinek a tartóját megtaláltuk. Így mondja: tartóját.
– Nem tudom! – felelem és ez az igazság. Közben abban reménykedem, hogy másnap, mert érdekel a dolog és szeretnék Nelli közelében lenni. Talán kézbe kellene vennem a dolgot, határozom el.
Már tíz is elmúlik, amikor üzenetem érkezik. Nelli írja, hogy másnap három körül van egy kis ideje, esetleg elugorhatnánk gyorsan, ha nekem is jó. Persze, hogy jó, de akkor a lányom kimarad. Ettől a gondolattól most nem leszek szomorú. Úgy érezem, nem árt meg, ha nélküle leszek, ha nélküle találkozom Nellivel. Hogy ezért mit kapok később, nem érdekel. Majd hazudok valamit. Ilyen egy rendes, de önző apa, aki szeretné magát jól érezni, és bár odavan a lányáért, azért tudja, hogy mennyivel egyszerűbb egy órát megszervezni, mint érte rohanni és egyebek. Egy picit azért csak furdal a lelkiismeret, de nem annyira, hogy másnap eláruljam a gyerekemnek. Szépen beadom az oviba és megyek is dolgozni. Észre se veszem, de fütyörészem az autóban. Ez csak akkor tűnik fel, amikor a portás szeme kikerekedik köszönéskor. Te jó ég, a végén még jó kedvem lesz, mosolyodom el.
A nap lassan telik, és természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem randi, nem is lenne erőm hozzá, kedvem meg pláne, azért izgatott vagyok. Nem árulom el előre Nellinek, hogy egyedül megyek, hadd legyen számára is meglepetés, nem árt, ha nem vagyok teljesen kiszámítható.
Fél három előtt kamu indokkal lelépek, és sietősen a kocsim felé veszem az irányt. Azt beszéltük meg, hogy a Bara-park mellett találkozunk, ahol az öreg szabó lakhat vagy lakhatott. A délutáni napfényben még az is feltűnik, hogy kékebb az ég, mint mostanában. A fák rég nem kopárak, és harsogóan zöld minden. Ebben az évszakban a legszebb a város. Nelli már a park melletti sétány elején áll. Farmert és egy feliratos fekete pólót visel. Lábán tornacipő, egy táska lóg rajta keresztbe. Haja kieresztve, hosszabb, mint gondoltam. Integet, nincs benne egy csepp feszültség se. Bezzeg bennem.
– Szia! – kiáltja. – Egyedül?
– Szia! Így alakult! – hazudom.
– Rendben, de remélem, számolsz a következményekkel. – Ahogy nevet, látom, hogy ragyogó fehér fogai közt elöl van egy apró rés.
Úgy teszek, mint aki megrémül, de csak bohóckodom.
– Majd kiengesztelem a hölgyet! Indulhatunk?
– Noná! – feleli elszántan. – Szerinted, mit fog szólni?
– Sejtelmem sincs, de már az is meglepne, ha élne.
Két rövid utcányit gyalogolunk tempósan, és már ott is állunk a valamikori szabóműhely előtt, ahol ezer éve nem jártam. Nem emlékszem semmire, csak a szagokra. Talán levendula, talán a vásznak szaga, magam sem tudom, honnan kerül elő ez az emlék.
– Megjöttünk, ez lesz az! – mondja. – Lehet, hogy ide kellett volna szólnunk?
– Most már mindegy! Menjünk!
Lenyomja a kilincset, én várom, hogy zárva legyen, de minden nyikorgás nélkül kitárul az ajtó. A barna fa mintha csak tegnap festették volna, úgy ragyog. Odabenn csend van, de a szag ismerős. Már biztos vagyok benne, hogy levendula.
– Régen ott volt a varrógép! – mutatok a sarokba. – A fal mellett próbababák sorakoztak, fej nélküliek.
Nelli szeme tágra nyílik.
– Nem mondtad, hogy ismered a helyet.
– Nem volt rá alkalmam, de majd elmesélem, jó?
– Jó napot kívánok! – szólal meg ekkor váratlanul valaki.
Egy egészen apró öregember lép elő a függöny mögül, amit addig észre se vettünk.
– Jól hallottam, hogy egy régi kuncsaft tért be hozzám? Csak nem varratni akar? – Mélyen a szemembe néz, mintha keresne valamit a tekintetemben.
– Jó napot! Ha nem is régi kuncsaft vagyok, de voltam itt néhányszor a nagyapámmal – közlöm mosolyogva.
A szabó lehet vagy százéves, de a szeme még élénk és ahogy hallom, a füle is.
– Nocsak! És mi szél hozta magát ide meg a szép hölgyet? – kérdi érdeklődve. – Ugye tudják, hogy én már régen nem dolgozom, viszont a fiam igen, csak épp nincs idehaza.
– Üdvözlöm! – lép elő Nelli. – Tulajdonképpen a segítségét akarjuk kérni. Találtunk valamit, amiről azt gondoljuk, talán az öné lehet.
– Jaj, kislány, nincs már a világon semmi, ami az enyém lenne. Legfeljebb az életem, de én már nem kötődöm tárgyakhoz.
– Azért megmutatom, jó? – Azzal a táskájába nyúl és kikotorja a névjegykártya tartót, majd átnyújtja.
Az öreg Bauer elsápad. Még hogy nincs tárgy, amihez kötődne. Rám néz, már nem kedves.
– Ezt meg hol találták? Maguk ellopták valahonnan? Mit akarnak? – hadarja izgatottan.
A végén még agyvérzést kap, gondolom ijedten. Kellett ez nekünk?
– Nem loptuk, fémkeresővel találtuk az erdőben.
Az öreg megforgatja, simogatja, majd felpattintja a fedelét.
– A földben volt ez idáig… – mormogja. – Ha ott volt, ott is kellett volna maradnia. – Hangja dühös. – Azt hittük, örömöt szerzünk vele, tudhat valamit a gazdájáról vagy éppen maga lesz az – veszem át a szót, mielőtt még leharapná a fejünket. Nem, cseppet se boldog, hogy beállítottunk és felkavartuk életében az állóvizet.
– Tévedtek! Vigyék innen, én nem akarom látni! – kiáltja. – Minek kell kutakodni a földben? Ha ott volt, biztosan jó helyen volt.
– Ne haragudjon! – mondja Nelli kissé sápadtan. Összenézünk, és zavartan elhallgatunk.
– Akkor ne hagyjuk itt? Biztosan nem akarja megtartani?
– Ne! Menjenek innen! Maga meg pláne, Vilmos! Még a rémálmomban se jöjjön elő! – rivall rám.
– Menjünk! – súgom a lánynak. Bólint és kislisszolunk.
– Ennyit a jótékonyságról! – mondja miután szinte futva elhagyjuk az utcát.
– Meg a kíváncsiságról – teszem hozzá. – Még jó, hogy Noémit nem hoztam!
– És ki az a Vilmos? – néz rám pajkosan. – Csak azt ne mondd, hogy az a második neved.
– Dehogy! A Vilmos a nagyapám volt. De mindenki csak Vili papának hívta.
– Vili papát nem kedvelte a szabó.
– Nagyon nem. Még jó, hogy meg nem vert!
– De csak azért nem, mert nem volt botja.
Hangosan nevetünk. A tavasz végi nap még erősen süt, és én sajnálattal veszem tudomásul, hogy az oviba kell mennem. Sajnálom, hogy elrepült az idő, de a nevetést és a kalandot cseppet sem. Pedig nem történt semmi. És ebben ez a legjobb. Elköszönünk, de Nelli váratlanul egy puszit nyom az arcomra. Nem tolakodóan, kedvesen és abszolút barátian.
– Akkor ennyi volt? – kérdem csalódottan.
– Dehogy! – kiált vissza. És ettől az egy szótól megnyugszom. Pedig nem jelent sokat, mégis van benne valami, amitől jóleső érzéssel szállok be a kocsiba.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
