Flóra öt volt, amikor anya elment, én harmincöt, a nagyi pedig ötvenhét. Mindhárman mást vártunk a világtól, és egyikünk se azt kapta, amit szeretett volna. Egy asszony, aki sose mehetett nyugdíjba, és épphogy letette a klimax utálatos terheit, hirtelen megbetegedett. Apa, aki már rég nem volt a férje, óvatosan érdeklődött iránta, de nem tudott mit kezdeni a betegséggel. Idegen volt neki, ahogy anya is, mert több, mint tíz éve elváltak. Olykor beszéltek egymással, de csak amolyan magukra erőltetett kedvességgel. Nem szerették egymást, és ez a válás után se alakult kapcsolatuk barátsággá, ahogy a filmeken. Apának évek óta volt élettársa, aki maximálisan körbeugrálta, tehát pontosan az történt, amit mindig is akart. Kisfiú maradhatott, akit kiszolgálnak, miközben nem kell felelősséget vállalnia a döntéseiért.
Aztán ott volt Flóra, aki bár nem élt anya közvetlen közelében, szeretett vele lenni. Mindig csináltak valamit, és ezt az én örökmozgó, túlélénk kislányom díjazta. Már amikor meghallotta lépteit, azonnal mondta, hogy érzi, hogy jó helyre viszi majd, vagy a nagyi hoz neki valami különleges papírt, gyöngyöt, esetleg filctollat. Igaza lett, mert anyában annyi energia volt, mint a családunkban együttvéve. Flóra olykor megemlítette, hogy basáskodik felette, de én tudtam, hogy erről szó sincs, csak a szabad ötéves nehezen viseli, hogy vannak korlátok az életében. Idehaza is voltak, de az észszerűség határán belül. A nagyi következetes és rendszerető volt, ezt nem adta fel akkor se, amikor már napjainak felét otthon se töltötte. Hol a kemóra várt, hol meg az orvosra, hátha mond neki valami biztatót. Tévedett. Egy volt a sok beteg közül, akik futószalagon lökdöstek az embertelen rendszerben.
Ahogy beteg lesz az ember, azonnal megérti, mekkora nyűg a társadalomnak, mondogatta. A világ az egészségesekre van tervezve. Ha kórházban vagy, pénzbe kerülsz. Nem túl sokba, mert feleslegesen nem szórja rád az állam a befizetett járulékaidat, különben még elfogyna. Marad a várakozás, a düh és a fájdalom. A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság azonban kézenfogva sétál a húgyszagú folyosókon, és lesi, mikor csaphat le áldozataira.
Flóra akkor szeretett a nagyival lenni, ha öccse otthon maradt velem. Az első két évben még teljhatalmat élvezett, de megjött a kicsi, és lesöpörte a színről átmenetileg. Ahogy anya fáradni kezdett, a lányom gyorsan alkalmazkodott hozzá. Egyre többször mondta, hogy nem akar játszótérre menni, állatkertbe se, inkább rajzolgassanak a szobában vagy kártyázzanak a szőnyegen ülve. Tudja, mondta ilyenkor anya. Pontosan és kíméletlenül tisztában volt azzal, hogy ő már nem képes többre. Viszont van benne valami csodálatos, gyerekekre jellemző érzékenység, amellyel levette a világ rezdüléseit, és hozzájuk simult. Anya sápadtan, olykor gyötrő fájdalmak közepette ült le mellé, és amikor beszélgettek, láttam, hogy megszínesedik az arca. Ahogy Flóráé is. Szerették egymást, és most is szeretik, ez nem múlik el a halál eljövetelével.
És végül itt vagyok én, aki soha nem hittem el, hogy ilyen hamar félárva lehetek. Képtelen voltam elfogadni, hogy felnőtt nőként kell viselkednem, hogy a kórházban nem sírhatok az orvos előtt, úgyis felesleges, viszont kiabálhatok, ha senki nincs a közelben, hogy anya fájdalmát csillapítsa. Ez a társadalom azokra van tervezve, akikből haszna van. Jól látta az anyukám. Azoknak kedvez, akik vásárolnak, utaznak és képesek elvégezni a dolgukat segítség nélkül. Adójukat önként és dalolva adják olyanoknak, akik méltatlanok rá, és hagyják, hogy kisemmizzék őket, mert még megtehetik. Olyan gyűlölettel törtem utat magamnak az utóbbi években, hogy anya megjegyezte, hogy félt engem, mert az ilyeneknek gyakran beverik a képét. Kiálltam azokért, akik hallgattak, akik sunnyogtak, vagy épp gyáván meghunyászkodtak, csak a halálla szemben voltam gyáva. Ahány kórházban voltunk, én mindben összevesztem valakivel, és követeltem, hogy változzanak a körülmények. A józanabbak széttárták a kezüket, és elküldtek, mondván, vegyem igénybe a magánkórházakat. Akiknek meg elegük lett belőlem, nem válogatták meg míves mondandójukat.
Anya tavasz elején halt meg. Sáros, mocskos március volt, fél lábbal még a télben jártunk. Esett némi szottyos eső, és nem sütött a nap hetek óta. Nem bántam, mert jobban fájt volna, ha minden ragyog, csak a számomra legfontosabb ember léte nem. Aztán megjött az igazi tavasz, majd a nyár is beköszöntött, jó pár zivatart sodorva maga előtt. Flóra egy ideig emlegette anyát, de később mintha megfeledkezett volna róla. Hallotta, hogy szóba kerül itthon, de nem tett egyetlen megjegyzést sem. Egészen addig, amíg egy kiadós eső után sétálni nem mentünk. Nyári zápor áztatta a száradó füvet, amikor is a park felé kanyarodtunk. Apró lépteit hozzám igazította. Láttam, hogy lehajol és felvesz valamit, de nem tesz róla említést, ahogy máskor. Gondoltam, egy lapos kő lehetett, amelyből lassan a Kínai Nagy Falat is megépíthettük volna, annyi volt otthon. Időnként párat kidobtam, a csúnyábbakat, de nem vette észre, vagy nem tette szóvá. Később megint felkapott a földről egy zsákmányt.
– Flóra! Ugye tudod, hogy nem kell minden vackot összeszedned? A szobád már így is olyan, mint egy szeméttelep – jegyeztem meg morogva.
– Csak egy tollat vettem fel! – közölte ellentmondást nem tűrően. Ezt a hangot nem szoktam meg tőle, mostanában alakult ki nála.
Ráhagytam. De ahogy beértünk a mászókákhoz a park közepére, megint felvett egyet. Egy fehéret, és olyan gyorsan a kistáskájába süllyesztette, hogy kétségeim voltak afelől, jól láttam-e.
Az ötödik-hatodik alkalomnál végül igazán mérges lettem. Érezhetően nem fogadott szót, semmibe vette a kérésem.
– Azok a tollak piszkosak és betegségeket hordoznak! – mondtam neki az anyai szigor kioktató hangján. – Nem akarom, hogy hazahozz valamit, megértetted?
– Anya, ezek a tollak nem madártollak! – felelte és az arcomba nézett.
Nem kedvesen, hanem azzal a tudálékos, önhitt tekintettel, amin máskor nevettem. Öt éve minden rafináltsága volt a szemében, amit máskor szerettem, most azonban bosszantott.
– Hát akkor micsodák?
– Ezek a nagyi tollai – felelte minden megjátszás nélkül.
– Ezt hogy érted? – néztem rá, mert féltem, hogy komolyan gondolja.
– Te nem tudod, hogy angyal lett belőle? Nekem hullajtja el, hogy ne feledkezzek meg róla.
– Angyal? Persze, persze… – jegyeztem meg sietve.
– Hidd el, igazat mondok! Éjjel megjelent álmomban. Akkor mondta, hogy sokat gondol rám és nem akarja, hogy elfelejtsem. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy sose fogom, de nem hagyta.
– Flóra…Ezt miért nem mondtad el?
– Anya, te nem hiszel az angyalokban. Egyszer mondtad a mamának. Hallottam. De ő az lett, és nem akartam, hogy azt mondd, kicsi vagyok és nem értem a dolgokat.
– Jól van, édesem… Okos kislány vagy! – tettem hozzá, de nem igazán voltam boldog a választól.
– Ne aggódj, tudtuk, hogy nem fogod elhinni, ezért kell összegyűjtenem a parkban minden fehér tollat, mert akkor látni fogod, hogy nem hazudok.
Elképedve néztem rá. Arca kipirult és szinte remegett az izgalomtól.
– A nagyi azt üzente, hogy ne feledd el, hogy te igy gyűjtötted az üres csigaházakat, és van belőlük rengeteg a pincében.
– Micsoda? – kiáltottam fel meglepve. – Ezt honnan veszed?
– Mondom, hogy honnan. Ugye, igazam van?
A pincében valóban hosszú ideig gyűltek a csigaházak. Egy ócska pléhvödörben halmoztam fel őket, mint valami kincset és ha kedvem volt, egyiket-másikat befestettem temperával. Ezt azonban Flóra nem tudhatta, hiszen rég kidobtam az egészet.
Amikor hazaértünk a sétából, azonnal a pincébe siettem. Kis kutakodás után a kartondobozok alatt, mélyen a sarokban találtam egy tucatnyit, amelyeket azért tettem el, mert azok voltak a legszebbek. És anya tudta, hiszen együtt rejtettük el. Másnak nem említettem. Ekkor leültem a lépcsőre, hosszan elmerengve azon töprengtem, hogy milyen kár, hogy a legcsodálatosabb anyákból túl hamar lesz angyal.
Kép forrása: Pinterest
