Egy ideális társadalomban, ahol valóban az oktatás minőségén, a gyerekek terhelhetőségén és az alkalmazott tudáson lenne a hangsúly, valóban nem számítana egy papírlap. Ha az iskolák arra készítenék fel a gyerekeket, hogy elboldoguljanak az életben, hogy megtanuljanak megfelelően kommunikálni, kifejezni érzelmeiket, gondolataikat, ha érvelni tanulnának, ha szert tehetnének hosszútávú gyakorlati, pénzügyi ismeretekre, akkor nem lenne szükség semmiféle visszaigazolásra. Vagy pontosabban olyanra talán igen, ami személyre szóló, ami valóban megmutatja, mit tud a tanuló, és nem mondatbankokból válogatja ki a semmitmondó, üres értékeléseket, amelyek nem is egyértelműek.
Egy ideális társadalomban érték lenne a tudás, amely a jó élethez vezet. A jó élet megfelelő időt biztosítani a pihenésre, önmagunk képzésére, a világ felé való nyitottságra. Ez azonban messze nem így van. Egyre nagyobb szakadék tátong gyerek és gyerek, iskola és iskola között, nem beszélve technikai fejlettségről, a túlterheltségről, a hibás tankönyvekről és egyéb körülményekről.
Ha társadalmunkban arra lenne igény, hogy érdeklődő, mindenre fogékony gyerekeket képezzenek, akkor egy papírlap nem érne semmit, de csak azért, mert a tudás mutatná meg, ki mennyire fontos tagja a közösségnek. Ha orvoshoz fordulunk, megbízunk a tudásában, és sose kérdezzük meg, hányasra diplomázott, de ugyanígy vagyunk a villanyszerelővel, buszsofőrrel is. Bízunk benne, hogy érti a szakmáját, hogy amit csinál, abban nem lesz hiba. Nem az életünk lesz a tét egy-egy alkalommal, ha bekapcsoljuk a bojlert vagy felszállunk a buszra.
Ma azonban még mindig egy olyan tudáshalmazt próbálunk elsajátíttatni, aminek 90%-ára nincs szükség. Természetesen fontos az alapműveltség. Ezzel egyenrangú a szövegértés és a helyesírás is. Tudnunk kell tájékozódni a világban, képesnek kell lennünk arra, hogy az internet segítségével ráleljünk bizonyos adatokra, forrásokra. Ehhez azonban megfelelő szintű olvasási készség elsajátítására van szükség. Az olvasást nem lehet elmismásolni. Azáltal, hogy a szókincsünket nem fejlesztjük, nem fogjuk megérteni a későbbi információkat sem, nem beszélve a rossz olvasásról, ami szintén nem segít abban, hogy elboldoguljunk a mérhetetlenül sok információ közt. A helyesírás mellőzése az igénytelenség egyik legfőbb formája. A jól van az úgy, érti a másik, azt jelenti, nem vágyunk többre, nem érdekel bennünket, sem az, hogy nyelvünket megtartsuk, sem az a kép, amit magunkról közvetítünk. Átírta a telefon, mondjuk, ami valós probléma, de ott a kezünk, változtassunk rajta. Nincs időnk ilyesmire, feleljük azonnal. Mire van? Minden másra, ami jelentéktelen.
Ha a világ, amelyben élünk, a gyerekeinket hagynánk élni, játszani, fejlődni, és nem akarnánk folyton programokra rángatni, fejleszteni, zseninek titulálni, talán a későbbiekben boldogabb felnőtteket látnánk magunk körül. Ebben a „nemlétező” közegben értékes lenne a szakmunkás, a tanár, az ápolónő és mindenki, aki dolgozik. Minden munka fontos, amit jól és pontosan végeznek. Ugyanolyan szükségünk van utakra, mint fodrászra, kőművesekre és orvosokra. Kellenek programszervezők, de ugyanennyire kellenek mérnökök, ácsok, tanítók és cipészek.
A legnagyobb baj a bizonyítvány körül a mi gondolkodásmódunk. Nem az a fontos, ami benne van, hisz nem ad boldogságot. Viszont nem veszik fel a gyereket, ha nem jól teljesít. Pontosabban, ha a papíron nem. Folyton mérünk, versenyeztetjük őket, és egyszer se kérdezzük meg, tényleg jó-e nekik a siker, a kudarcról nem is beszélve.
Egy közel tökéletes társadalomban senki nem várná el a gyerekétől, hogy erőn felül tanuljon, de azt se engedné, hogy napi 10 órán keresztül a telefonját nyomkodja. Mondhatunk bármit arról, hogy régen se volt jobb, hangoztathatjuk fennen, hogy buták mindig is voltak, igazunk lenne, de… Nem mindegy, hogy mennyien, és az sem, mire van most igény.
Amikor gyerekeinkről van szó, akkor nemcsak gyereknapon és karácsonykor kellene gondolnunk rájuk, amikor olyan fergeteges ajándékot kapnak, amiket felnőtt korban se sokan. A gyerek nemcsak egészen kicsi korában az, amikor figyelünk a megfelelő lábbelire, tápszerre vagy az elvesztett plüssjátékra. Lassan felnő, kamaszodik, és mi magukra hagyjuk őket, mondván, nincs szükségük ránk. Van. Nagyon is fontos, hogy nem csak a lecke ellenőrzéséig legyünk mellette, hanem azt is kérdezzük meg, mire vágyik, milyen örömei és bánatai vannak tizenkét, tizenhat évesen is, amikor már nehezen nyílik meg nekünk.
Miközben ezekről gondolkodunk, a címbeli kérdés már el is tűnhet a süllyesztőben. Ép lelkű, egészséges felnőttekre van szükség, akik tisztelik, becsülik egymást, akik értéket képviselnek, akik ki mernek állni magukért, és nem hiszik, hogy a világban csak celebnek lenni érdemes és kifizetődő. A munka nem szégyen, legyen az bármilyen. Ha erről megfeledkezünk, előbb-utóbb nagy bajban leszünk, ha épp már nem vagyunk abban. Viszont az sem mellékes, hogy a jó munkát értékelni kell. Úgy, hogy a dolgozó értelmét lássa benne, hogy ne pusztuljon bele, és ne legyen rabszolga.
Kép forrása: Pinterest
