Gumicsizma Martini- 11. Rész

Az előző részt IDE kattintva olvashatod! 🙂

Leszállt egy újabb éjszaka Reménypusztán.

A tiszta égbolton ragyogtak a csillagok, és arra gondoltam, hogy akár augusztus is lehetne, ha a számból gomolygó párafelhők nem emlékeztettek volna arra, hogy még csak kora tavasz van.

Sokszor álltam ki a gangra bámészkodni esténként, elszívni egy cigit. Szerettem belemélázni a bakonyi éjszakába. Ilyenkor számot vetettem az eddig történtekkel.

Belenéztem az éjszaka fekete szemébe, amikor is fura dolgot láttam a távolban. A mező legvégén, valami mozgolódni látszott.

Kimeresztettem a szemeim, még a fejem tetejére feltolt szemüveget is visszabiggyesztettem a látószerveim elé, hátha jobban látom, mi mozog a sötétben.

Ahogy egyre közeledett, úgy rajzolódott ki az alak formája.

Fejemben különböző önvédelmi technikák sora futott végig, felidéztem néhány Van Damme-filmet, különös tekintettel az akciójelenetekre. Átfutott az agyamon, hogy be kéne menni a házba valami önvédelmi fegyverért, netán szólni Nellinek, de győzött a józan eszem. Az alak egyre közelebb jött.

Bakugrásban közlekedett a göcsörtös szántáson keresztül, és ahogy egyre közelebb jött, láttam, hogy egy fehér lepedőbe burkolt “valaki” igyekszik a házunk felé. A teraszon égett a lámpa, így hát az alak jól láthatta, hogy ott állok, őt bámulva.

Kisgyermek korom óta nem hiszek a szellemekben. Pontosan azóta, mióta az osztálytársam, a kövér Námosi, megpróbálta a táborban rám hozni a frászt, lepedőbe öltözve. Gyorsan megszabadítottam tőle, és alaposan elagyabugyáltam röpke rémületemben, lány létemre.

Most viszont egy szellem közeledett felém a szántásban, legalább is annak kívánta elhitetni magát velem az illető. Ahogy a közelembe ért, a figura kis híján elvágódott a lepedő sarkában. Kezei kapálóztak, a szájából pedig a következő mondatok hangzottak el:

– … a betyárját! Most majdnem elestem, izé…huhhhúúúú! Én vagyok a Jónás szelleme! Hogyishíják…távozzanak a házamból! Huhuuuuu! Ha nem teszik, akkor izé….itten fogok kísérteni minden este! Felszólítom magukat, hogy hogyishíják…kapnak egy hónapot, hogy elmenjenek! Addig minden este visszajövöőőők! Huhúúúúúú!

A “szellem” a mondandója végén, kezét oldalsó tartásra rakta, és meglengette a lepedővel egyetemben. Majd sarkon fordult, és elbotorkált Botosmérő irányába.

Halkan felröhögtem. Hova hozott minket a jó sorsunk? Ez a tökéletlen rendőr pedig miért kísért itt az éjszakában, a házunknál?

Összeráncoltam a homlokom, és elgondolkodtam.

“Vajon kinek vagyunk az útjában? Miért akarnak eltávolítani minket? Ráadásul ilyen eszetlen módon…”

Elhatároztam, hogy utána járok a dolgoknak.

Nellinek nem fogok szólni. Még képes lenne rá, hogy ismét a hátára venné a rattangarnitúrát, és meg sem állna Pestig.

Közeledett a tavasz. A természet éledni kezdett, a levegőben már érezhető volt a semmihez sem hasonlítható boldogságferomonnal teli tavasz-illat. A ház mellett elterülő senkiföldjén sarjadni kezdett a fű, hónak már nyoma sem volt.

Nelli a délutáni szépségmegtartó alvását végezte, a szakik szabadnapjukat töltötték, én pedig sétálni indultam az erdőben.

Mindig szerettem a tavaszt. A nagyvárosban szívesen bóklásztam a parkban ilyenkor, de az ottani illat, ami beszivárgott a házak közé, összehasonlíthatatlan volt ezzel a telitüdőzhető frissességgel.

Hatalmas sóhajjal szívtam be a föld, a kipattanó rügyek illatát.

A távolból birkabégetést hozott a langyhideg szél. Egészen pontosan egy birka bégetett keservesen és egyre hangosabban, ahogy az erdő széle felé közeledtem.

Kíváncsiságom által hajtva, elindultam a hang irányába.

Az erdő szélén, egy bokor alatt egy birka, bár méretét tekintve inkább bárány, bégetett kétségbeesve.

Közelebb léptem.

Az állat oldalra fordulva feküdt, és a fejét felemelve nézett rám. Leguggoltam mellé, és ekkor vettem észre, hogy az egyik melső lába vérzik, és furamód ki van tekeredve.

Tudtam, az állatnak orvosra van szüksége. Felmértem a súly és erőviszonyokat.

– Nyugi, segítek! – mondtam neki, bár pontosan tudtam, hogy a rasztabundás állat a szavam se érti. – El ne mozdulj!

Visszafutottam a házhoz, és beültem az autóba. Elgurultam az erdő szélére, egészen közel a bokorhoz, hogy ne kelljen megbolygatnom szegény jószágot.

Kinyitottam a csomagtartót, és a birkához léptem. Megnyugtatásul megsimogattam a bundáját. Barna húzott szemeiben a félelem, és a fájdalom látszott, de ezzel nem törődve az állat alá nyúltam.

Maradék három lábával kalimpálni kezdett, és kétségbeesetten bégetett. Nagy kínnal befektettem az autóba. A subaruhás állat még ficergett egy ideig, de sietősen rácsuktam a tetőt.

Beugrottam a vezetőülésre, és elindultam a faluba állatorvost keresni.

Tíz perc múlva a kocsma előtt fékeztem, és kikiáltottam az ott dekkoló Difinek és Vikingnek, hogy mi járatban vagyok. Némi eligazítás utn megtaláltam az állatorvosi rendelőt.

Berohantam a kapun, és felrántottam az ajtót. A váróban senki nem volt, így hát bekopogtam a rendelő ajtaján.

Nem érkezett válasz. Lenyomtam a kilincset.

– Egyetlen szóval nem mondtam, hogy bejöhet! – morrant fel valaki az ajtó mögül.

Bedugtam a fejem a résen. Egy zöld műtősruhába és maszkba öltözött doktor állt a rendelőben, éppen egy fekvő állaton végzett valamilyen beavatkozást.

– Elnézést, csak láttam hogy senki nincs a váróban, és azt gondoltam… – makogtam zavartan.

– Ha nem szólok hogy bejöhet, akkor magának nincs itt semmi keresnivalója. Menjen ki és ott várja meg, míg szólítom! – mogorváskodott tovább a zöld maszkos doktor.

Becsuktam magam mögött az ajtót.

“Ezt az udvariatlan surmó alakot!”- puffogtam magamban, és eszembe jutott a csomagtartóban fekvő birka.

A folyosón megláttam egy kerekes széket. Hogy miféle funkciója volt egy állatorvosi rendelőben, fogalmam nem volt, kerekedtek is a szemeim a rokibringa láttán. Aztán eszembe jutott, hogy alig tudtam beemelni a birkát a csomagtartóba, ide pedig egyedül nem tudom becipelni.

A doki ki tudja mikor végez, hogy segítsen behozni, az a szegény pára pedig megfullad az autóban. Gondoltam egy merészet.

Kirobogtam a kocsihoz, a tolókocsival együtt. Kinyitottam a csomagtartót. A birkát óvatosan a székbe passzíroztam, vigyázva a törött lábára. Néhány gumipókot is találtam, azzal rögzítettem a kocsihoz, és betoltam a váróba. A birka a meglepetéstől még bégetni is elfelejtett.

Néhány perc múlva kinyílt a rendelő ajtaja. A doktor meglátva engem és a bárányt, lemerevedett.

Közben nyugtatgattam a kocsihoz rögzített birkát.

– Ne félj, nem fog fájni! Biztos elaltat mielőtt hozzád nyúl. Morcos egy fickó, de most ez van. Nem válogathatunk. Remélhetőleg veled kedvesebb lesz, mint velem.

A doki válla rázkódni kezdett az elfojtott nevetéstől, majd hangos hahotázásba kezdett.

– Maga meg mit röhög? – kérdeztem tőle felháborodva.

– Én még ilyet nem láttam – szólt az orvos a maszk mögül, a szemét törölgetve -, de ötletes! Minek köszönhető, hogy ezt a szerencsétlen állatot bepakolta a tolókocsiba?

– Ne nevessen ki! Alig tudtam berakni ebbe a járgányba. A birkát az erdő szélén találtam, szerintem el van törve a lába. De maga a doki, majd megnézi. Azért hoztam be, mert a csomagtartómban megfulladt volna.

– Akkor fáradjanak beljebb – szólt a doktor, és kitárta a rendelő ajtaját.

Betoltam a birkát a szobába. A doki először megszabadította a birkát a gumipókoktól, és felrakta a vizsgálóasztalra.

– Fogja meg kérem – szólt hozzám, és a csaphoz lépett, megmosni a kezét. Levette a maszkot, és a sapkáját is lekapta a fejéről.

A szememmel követtem a dokit, és ahogy egy pillanatra felém fordult, megakadt a levegő bennem.

Fiatal, harmincas éveit már elhagyó férfit láttam. Ahogy a műtőssapkát levette, előugrottak göndör tincsei, szögletes homlokába hullott néhány fürt.

Orra férfiasan volt méretes, de nem túlzottan. Keszekusza stuccolt körszakáll vette körbe szép formájú száját. Szürke szemei flegmatikusan néztek rám egy pillanatra, homlokán ránc képződött.

Zavarba jöttem a látványtól.

A doki észrevette hogy bámulom. A szemeimet villámgyorsasággal kaptam el róla.

A birkát kezdtem el simogatni, aki egyre kevésbé tűrte, hogy lefogjam, ám erősen tartottam. Félig ráfeküdtem a vizsgálóasztalra, és ezzel együtt a birkára. Meglehetősen komikus látvány lehettem, mert a doki elvigyorodott, ahogy látta a küszködésem.

– Engedjen oda! Míg vizsgálom, tartsa erősen, mert betyárosat oda tud rúgni az embernek, ha szorult helyzetbe kerül. Hol is találta ezt a jószágot? – kérdezte a doki, majd szakszerű mozdulatokkal tapogatta végig az állat lábát.

– A házunk mellett az erdőben. Éppen sétáltam, mikor meghallottam hogy sír. Nagy a baj? – kérdeztem aggódva, és persze ügyeltem, hogy tekintetemet kizárólag a birkán legeltessem, és ne nézzek a doki szürke szemeibe.

– Jól látta. Valóban eltört a lába. De így nem fogunk bírni vele, várjon… – azzal az asztalához lépett, megkevert egy nyugtató koktélt, felszívta fecskendőbe, és rutinos mozdulattal a birkába bökte.

Az alélt állat néhány másodperc múlva már nyugodtan feküdt a műtőasztalon. Már nem volt szükség a segítségemre, így elhátráltam, és hagytam, hogy a doki végezze a munkáját.

– Maguké a ház a kiserdőnél? – kérdezte – Akkor maguk azok a pesti népek, akiket mostanában emlegetnek a faluban.

– Igen – válaszoltam, és már meg sem lepődtem azon, hogy a hírünk előbb jutott el hozzá, mint hogy személyesen találkoztunk volna.

Csendben figyeltem, ahogy a doki kitapogatta a törést, a helyére igazította a törött csontokat. Halkan kért meg arra, hogy néhány dolgot a keze ügyébe tegyek, és amíg a dolgát végezte, a szemei már jóval barátságosabban tekintettek rám.

– Maga nagyon ügyes asszisztens lenne…mivel foglalkozik? – kérdezte.

Néhány szóban elmeséltem neki, hogy újságíró vagyok, és hogy mivel szeretnénk foglalkozni, ha készen lesz a ház. A doki csak hümmögött, míg az alusínt vágta, amivel rögzíteni akarta a törött lábat, majd így szólt:

– Lassan készen vagyunk. Megpróbálom kideríteni, hogy kié lehet ez a jószág. Meglehet, hogy nem is a faluból szökött meg, hanem valahonnan messziről kódorgott el idáig. Ha nem találom meg a gazdáját, vállalják hogy gondoskodnak róla? Van ott maguknál néhány melléképület, elférne. Nincs vele sok gond, kiengedik legelni, adnak neki takarmányt, és friss vizet. Olykor meg kell nyírni. De ezt akár elvállalhatom én is. Mit szól?

Egy pillanatra az jutott az eszembe, ki tudja miért, hogy ha nem lesz gazdája az állatnak, és nálunk kerül elhelyezésre, akkor a doki olykor meglátogat majd minket birkanyírás okán. Magam sem értettem, hogy ettől a gondolattól miért vándorolt a forróság a bokámtól a nyakam felé.

– Hát, én benne vagyok, bár azt nem tudom, hogy Nellivel ezt hogy etetem meg! De megpróbálhatjuk! Készüljön fel arra, hogy én még sosem tartottam birkát, és bár szeretem az állatokat, még nem élt velem egy sem. Azon már tűnődtem, hogy beszerzek egy kutyát, mert a Postás Józsi a múltkor a frászt hozta ránk éjjel, amikor szerenádot adott.

Röviden elmeséltem kalandunkat a danolászó postással, a doki a birka mellé borulva röhögött, majd miután lecsillapodott, így szólt:

– Jó ötlet faluhelyen a kutya. Annus néni kutyája éppen néhány hete ellett meg. Ha gondolja, keresek maguknak egy eleven kölyköt, és lesz aki vigyáz magukra. Rendben? – mosolygott rám, és a szemeimbe nézett.

A vérnyomásom hirtelenjében a bokámban landolt. Nem tudtam mitől, talán a riadalom a birka miatt, vagy a vér látványa, de majdnem az állatra ájultam. De megvoltam győződve arról, hogy nem a doki tekintete zavarta össze a keringésemet..

– Hogyne – makogtam – hát, jó! De hogy kerül hozzánk a kutya? És ki az az Annus néni? – faggatóztam, míg azon igyekeztem, hogy rendbe szedjem magam.

– Annus nénié a magukkal szomszédos tanya. Ne aggódjon elviszem magukhoz valamelyik nap. Ha megtenné, hogy az asztalomon lévő névjegyekből elvenne egyet, és zsebre rakná! Ott a számom, hívjon, ha a birkával bármilyen gond adódna! Tegyen alá szalmát, és adjon neki vizet! Adok gyógyszert, az adagolást is ráírom, megelőzi a szepszist. S ha már ott jár, kérem adja meg a nevét és a telefonszámát, tudja, csak az adminisztráció miatt!

Remegő kézzel írtam fel a kért adatokat. Kivettem egy névjegykártyát, és a zsebembe süllyesztettem.

A doki ekkor az ölébe vette a még alvó jószágot, és kivitte az autómhoz.

A csomagtartó zárja megmakacsolta magát, idegesen, kapkodva próbáltam jobb belátásra bírni, hogy kinyíljon, de nem jártam sikerrel. Ezt megunva a csomagtartóra csaptam egy alaposat, mire az kinyílott, kis híjján állon vágva engem.

A doki az ölében a birkával, csak csendben somolygott a bajsza alatt.

Berámoltuk Sir Henriket (így neveztem el első háziállatunkat) az autóba. Rekordgyorsasággal elköszöntem a dokitól, kezet fogva vele. A tenyere száraz volt és meleg, az enyém hideg és nyirkos.

Beültem az autóba, magamra csaptam az ajtót, és elindultam hazafelé. A visszapillantó tükörből még láttam ahogy a doki az autó után néz. Kellett néhány perc, amíg a pirosság elmúlott az arcomról.

Hazaérve felriasztottam Nellit a délutáni szunyókálásából, és elmeséltem neki, mi történt. Lakótársam csípőre tett kézzel, és tátott szájjal hallgatta a beszámolót.

– Birka! Na, nekünk aztán más se hiányzott! És hol fogjuk tartani? És mit kell adni enni egy birkának szívem? És tudod milyen büdös egy birka? Én nem fogom a birkaszart pucolni! Egy macskával még csak elboldogulok, de azt sem tudom, hol a birkának az eleje és a vége! – fújta a magáét, erősen gesztikulálva.

– Figyelj, majd én megoldom, neked nem lesz rá gondod, ígérem – nyugtattam -, de most viszont kellene egy kis segítség! Most. Először és utoljára. A doki elaltatta, és egyedül nem tudom becipelni az ólba. Most kimegyek, és dobok egy kis szalmát az egyik fakkba, aztán kivesszük Sir Henriket, és bevisszük, oké?

– Nem oké, de mi a frászt csináljak? Várj egy kicsit, felhúzom a gumikesztyűmet, meg a gumicsizmám. A tollas papucsomban mégsem mehetek megágyazni egy birkának!

Az utolsó mondatát már alig hallottam, mert a melléképület felé igyekeztem. Összekotortam némi szalmát, betettem az ólba, és visszamentem az autóhoz.

Nelli már ott állt teljes díszben, a virágmintás csizmában, kesztyűben, és kabátban.

Sir Henrik lassan ébredezni kezdett, igyekeznünk kellett. Nelli felfújta a képét, a birka szagát érezve, és a “bahh” és “pfff” hangok hagyták el a száját. Dícséretére legyen mondva, ügyesen megragadta az állat hátsó lábát, és betettük az ólba.

Vittem ki neki vizet, és megvártuk míg az állat kissé lenyugszik, majd bementünk a házba.

Ahogy levetettem a dzsekim, eszembe jutott a doki névjegykártyája.

Kivettem a zsebemből, és megforgattam az ujjaim között.

Dr. Nemes Andor. Ez állt a kis kártyán, alatta a titulus, cím, és a telefonszám.

Elpirulva süllyesztettem a zsebembe.

Ahogy a munkások végeztek egy-egy munkafolyamattal, mi magunk álltunk neki a takarításnak. Nelli egyre kevesebbet nyihogott a munka miatt, csillogó toalettjét szó nélkül cserélte le melegítő nadrágra. Olykor elfelejtett gumikesztyűt húzni, ujjairól elfogytak a műkörmök. Egyre többször kaptam rajta őszinte mosolygáson, önfeledt, mórika nélküli nevetésen. Vigasságra olykor a helyzet adott okot, és olykor rápakoltunk a szituációra, főként ha Difi és társai benéztek hozzánk. A faék egyszerűségű Difi olykor meglepően értelmes tudott lenni, na nem állandósult eme állapot, csak pillanatokra. Szerelme el nem múló volt Nelli iránt, de megtudtam a Vikingtől, hogy Ruca, a falu kocsmárosnője a kedvese már évek óta.

S ha annak a fülébe jut, hogy Nellinek csapja a szelet, akkor kő kövön nem marad!

Nelli arca smink nélkül is egészséges színt kezdett felvenni, bár rajtam kívül anélkül emberfia még nem láthatta. Maradtak allűrjei, de megesett, hogy esténként kézkrémezés és zöld maszk helyett fáradtan bezuppolt az ágyba, és könyvet vett a kezébe. Sir Henrikkel is megbarátkozott, etette, vizet vitt neki, és rajtakaptam több alkalommal is, hogy gügyögve magyaráz a sántikáló báránynak.

Egyre kevesebbet emlegette Ivánt, és mivel a napi munka lefárasztotta, a nyugtatóitól is szép lassan megszabadult. Hatalmasakat aludtunk a hűvös szobákban. Nellinek a megérkezésünk óta nem volt pánikrohama.

A ház alakult, a nappaliban a vakolás a kandalló segítségével már szikkadt, a megrendelt és leszállított bútorok összecsomagolva várták, hogy használatba kerüljenek.

Nelli is dolgozott esténként, mert megleptem egy használt laptoppal. Egymás mellett ülve a szekrény tetején, teát szürcsölgetve szőttük a terveinket.

Nelli tornaprogramokat dolgozott ki, és étkezési tervet. Reklámozáson is törtük a fejünket, és saját weboldal készítésébe is belefogtunk. Kezdett kialakulni, amiről néhány hónapja, egy átitalozzott éjszakán elhatározás született.

Esténként már rutinprogrammá vált, hogy a Közeg megjelent a lepedővel, huhogott egy ideig, aztán eltűnt a sötétben. Nellinek elmeséltem hogy mijáratban lehet, ne rémüldözzön, majd kiderítem hogy mi ez az egész. Már hozzászoktunk az éjszakai műsorhoz, éppen úgy, ahogy Postás Józsi vasárnap esti szerenádozásához. Fürödtünk az extrém programokban. A nagyvárosban ilyen élmények nem értek volna minket.

A rendelőben való látogatás óta nem találkoztam a Dokival, hetek teltek el. A birka lába szépen javult, az alusínt levettük a lábáról, de szerettem volna, ha az orvos felülvizsgálta volna a gyógyult lábat. Előástam a dzsekim zsebéből a névjegykártyát, és felhívtam dr. Nemes Andort.

A kezem kissé izzadt, mert mi tagadás, az elmúlt hetekben sokszor eszembe jutott a doki. Igyekeztem elhessegetni az emlékeimet a szürke szeméről, mert nem hiányzott nekem még semmiféle érzelmi zűrzavar.

Mikor a doki felvette a telefont, igyekeztem kellően tárgyilagos lenni, pedig a doki a kezdeti hivatalos hangnemről barátságosabbá váltott amikor bemutatkoztam.

Megbeszéltem vele, hogy másnap eljön, és megnézi a birka lábát.

– Nem egyedül megyek – mondta a doki -elviszem a kölyökkutyát, amit ígértem, ha még igényt tartanak rá.

Nagyon megörültem a hírnek, mert jobban örültem egy élő jelzőszerkezetnek, mint egy biztonsági berendezésnek, utóbbi nem harapja meg a betolakodó bokáját.

Pulzusom egy kissé hevesebben vert a szokásosnál, mikor letettem a telefont.

Másnap egy Niva terepjáró fékezett a bekötőút végén.

Nelli a hátam mögött sertepertélt, a vállaim fölött kukkolt, lesve az állatorvost. Néhány szóban elmondtam neki, hogy a doki nagyon jóképű, de engem ez egy cseppet sem érdekel, ne akarja már Nelli belém beszélni, hogy elpirultam, mikor emlegetem! Kizárólag attól lehet ez, hogy a kandalló mellett állok, és megint túl lett rakva.

De lakótársam csak mondta, hogy ne mondjam én neki, utoljára akkor látott ilyen csillogó szeműnek, amikor még jól mentek a dolgok Gerivel.

A vezetőülésből kiszállt a doktor. Civilben még nem volt szerencsém hozzá, egészen másként festett, mint a zöld műtősköpenyében.

Hajába belekapott a szél, göndör fürtjeivel eljátszadozott. Kockás inget viselt, kopott bőrdzsekivel, egyenes szabású farmert, és natúr színű bakancsot.

Rám mosolygott, majd az autó másik oldalára sietett, és kinyitotta az ajtót.

Egy őszes hajú néni szállt ki belőle, nagy kerek szemüvege elfoglalta arcának nagy részét, kék szemei vígan tekintettek ki mögötte a világba. Haja göndör volt, háta kissé görbe. Tejeskávé színű posztókabátot és szoknyát viselt, lábán prémes csizmát.

Kezében fonott kosarat tartott, lábait óvatosan tette egymás mellé, közben a dokiba karolt.

– Nájónápot! – köszönt hangosan, és mosolyogva kezet fogott velünk, mikor elénk lépett.

– Jó napot – köszönt Doki – Ő Annus néni a szomszéd tanyáról. Az ő kutyusa ellett meg, és szeretett volna eljönni velem, megnézni, hova kerül a kis kölyök. Mondtam neki hogy jó kezekben lesz, de ő ragaszkodott a személyes látogatáshoz.

– Úgyám! Mer’ mondtam én a doktorúrnak, hogy elgyövök én gyalog is, hát a Jóskáékhoz is gyalog menek, mikor a fokhajmát kell dugni, meg a hajmát, akkor is! No meg a disznóvágás! Hát nem vagyok én naccsága, van nekem még két lábam, bár a térgyeim már fájnak, de a doktorúr csak ragaszkodott ahhoz, hogy elhoz a kocsijával. A buszt jobban szeretem, a sógornőmhöz is azzal szoktam menni Hetén’be. Na, de ne beszéljek mán annyit, elhoztam maguknak ezt a kis jószágot!

Beljebb invitáltam őket, ám a kosárban lévő kis lény mocorogni kezdett, felébredve az alvásból. Egy kormos pofácska bukkant ki a kasból, fényes barna gombszemei kiváncsian néztek körül, majd nem törődve Annus néni kacarászó szidalmaival, kiugrott a helyéről, és a lábamhoz futva beleharapott a cipőm orrába.

Elnevettem magam, és felkaptam az ölembe. A kutyus lelkesen az orromba csípett, majd az arcomat kezdte nyalogatni.

Doki szája fülig ért, Annus néni szemüvege vígan csillogott. Nelli is megbüngyürüzte az apró keverék kutyát.

Mielőtt belemerült volna a “majd kötök neki pulcsit hogy ne fázzon, és veszünk neki strasszköves nyakörvet”-témakörbe, behívtam a vendégeket a házba.

Ahogy befelé haladtunk, Nelli a vesémbe bökött és ahogy hátra fordultam, nemzetközi egyezményes jelet mutatott, miszerint “frankó!” felemelve a hüvelykujját. Csak legyintettem rá.

Kávét főztem, Annus néni pedig álmélkodva mondta, hogy “nahát, ez a Jónás, hogy elhanyagolta a házát, maguk meg micsoda kis palotát csinátak belőle!”, és szemeivel minden zugot átvizslatott az asztalnál ülve.

– Aztán mit akarnak itten csináni ekkor a főddel? Értenek-e hozzá? – érdeklődött, én pedig vázoltam neki, hogy biofarmot szeretnénk csinálni, pihenőházzal, jógatáborral. Az étkezést Nelli vezényli, éppen úgy, ahogy a jógatábort, talán ő többet tudna erről mesélni. Nelli kapott az alkalmon, letelepedett Annus néni mellé, és elmondta, hogy az interneten ott van minden,  hogy mit kell csinálni, minden információ fellelhető.

Annus néni a vidéki asszonyok egyszerűségével megjegyezte:

– Internet? Azzal nem lehet kapálni! Meg aztán nem értem én azt az informális nyelvet! Sváb lány vagyok, még a magyarral is alig boldogultam! Aztán ásó, gereble, van-e? Fogott-e már Nellike a kezibe olyat? Internet…asse tudom mijaz! Mikor panaszkodtam az unokámnak az uramról, isten nyugossza, nagyon rossz ember vót a Gazsi, mikor udvarolt, akkor még nem, hanem később! És mondom az én Katinkámnak, hogy most mondd meg ez a Gazsi mér változott meg ennyire? Pokol vót vele az élet! Azt mondja a Katinkám, hát mama, tudod az udvarlás vót a demoj verzió, a fullot meg megkaptad negyven évre! Nem értem én, hogy miről beszél! Internet..az nem köll…szerszám, az van-e maguknak?

– Hát … – hebegett Nelli -, azt még nem szereztünk be. Na de majd megoldjuk, mert ugye kell a kapálás, meg a … hát tetszik tudni, arról még fogalmam sincs! Nekem csak kis balkonládáim voltak otthon, mindenféle egzotikus növényekkel, meg kertészünk volt, aki rendben tartotta a kertet. A zöldségféléket a piacról szereztük be. De itt magunk szeretnénk termelni.

– No akkor én kíváncsi leszek erre a kertre hallja, mer’ ahhoz hogy legyen zőccség, dolgozni kell ám, mert a hajma meg a pasztinák nem nyő ki magától! Aranyos, hozzék egy papírt, én meg majd mondom, hogy mostan tavasszal milyen munkák valók a ker’be!

Nelli felpattant, és lerángatta a laptopot a szekrény tetejéről. Felnyitotta, és várta, hogy Annus néni diktálja a tennivalókat.

– Ebbe akarja írni? Ez miféle ördög masinája? Hát akkor tessék figyelni – tolta feljebb az orrán a szemüveget Annus néni, és végenincs beszélgetésbe kezdtek Nellivel a salátákról, répákról, újkrumpliról, retekről.

A Doki és én magukra hagytuk őket, és az apró kutyával sétálni indultunk a ház körül.

– Igazán szépen alakul a felújítás – jegyezte meg az állatorvos. Lassan sétált mellettem.

– Sok munka, sok pénz -feleltem – és ügyes szakik.

– Igen, hallottam hogy Soma bácsiékkal dolgoztatnak. Ez igazán szép dolog, mert mostanság nem sok munkája akad az öregnek, meg a többi falubélinek. És mondja, mivel ütik agyon az időt a szabadidejükben?

– Abból mostanság nem sok jut, de nem is baj. A városban buliról bulira jártunk, Nellit a rongyrázó társaság boldogította, én a kollégáimmal jártam el esténként. Beültünk egy sörözőbe, hétvégenként mindenféle zenés helyre jártunk. Pedig hogy utáltam! És maguk? Mivel szórakoznak itt a világ végén?

– Ó, hát azért nem unalmas az élet ám! – válaszolt vigyorogva Andor – Minden évben, legalább kétszer van falunap. Egy tavasszal, amikor megünnepeljük a jó időt, és egyet ősszel tartanak, akkor a jó termésnek, és a szüretnek örvend itt a nép.

– Kérdeznék valamit – szóltam hozzá – Maga mégis csak diplomás ember. Vegyül itt a falu népével?

– No – döbbent meg Andor -, hát attól hogy a két betű ott van a nevem előtt, attól én még ugyanolyan ember vagyok, mint más. Csak én nem kapálok, és nem vezetek traktort, hanem gyógyítok. De amikor leveszem a köpenyt, ugyanolyan vagyok, mint bárki más.

– Hmm – hümmögtem -, és mit szokott csinálni, amikor nem rendel?

– Két hely van a szórakozásra a mindennapokban. Az egyik a kultúrház, de oda a kutya se jár, csak aki internetezni akar. A másik a kocsma. Difiék jó haverok, velük szoktam beülni, és pár sör mellett megbeszéljük a világ dolgait. Falunapon Vikinggel szoktunk sör-virsli versenyt tartani, eddig még nem sikerült legyőznöm a virslievő virtuózt, de megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg ez meg nem történik. Jelenleg 30 pár virsli, és 15 korsó sör a szint. Egyszer legyőzöm! Egy hétig beteg vagyok egy ilyen verseny után, de megéri a mókát.

Mosolyogva hallgattam a Dokit, és megállapítottam, hogy a férfiak infantilizmusa független az iskolai végzettségtől.

– Aztán ha olyan kedvem van – folytatta Andor – beülök a kocsiba, és bemegyek a városba, moziba, vagy színházba. De ez nem sokszor fordul elő velem, egyébként alkalmazkodom a helyi vigasságokhoz. Sok a munka itt, mert nem csak Botosmérőt látom el, hanem a környező falvakat is, ahogy Halmos doki, az embergyógyász. Jól jönne egy segítő kéz, aki besegítene a rendelőben, és el tudna látni kisebb sérüléseket, ha éppen falun kívül vagyok.

Andor letérdelt a birka mellé, és szerettel megpaskolta az állat raszta bundáját. Majd felemelte és végigtapogatta Sir Henrik gyógyult lábát.

– Nincs asszisztense? – kérdeztem tőle.

– Hiába adtam fel hirdetést – válaszolt – Az ideköltözésre még senki nem vállalkozott. Az itteni emberek közül pedig senki nem lenne alkalmas a feladatra.

Felállt és leporolta a nadrágját.

– Szépen begyógyult. Mondja, Dina, nem lenne kedve segíteni nekem a rendelőben? Amikor ezt a jószágot hozta, akkor is ügyesen segített. Sajnos nem tudok többet felajánlani, mint félállásért járó fizetést, és nem is kellene minden nap bejárnia. Nos, mit mondd?

– Hát – vontam meg a vállam -, amíg a felújítás tart, tulajdonképpen besegíthetek magának.

Meglódult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy órákat kell egy légtérben töltenem Andorral.

Kezet fogtunk az egyezségre, és visszasétáltunk a házhoz.

A következő héttől, minden kedd és csütörtök délután az állatorvosi rendelőben segédkeztem dr. Nemes Andornak.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here