Gumicsizma Martini- 10. Rész

Az előző részt IDE kattintva olvashatod! 🙂

Odaköltözésünk után jónéhány nappal, különös dolog történt.

Este volt már, tizenegy óra felé járt az idő.

Éppen a szekrény tetején ülve a leveleimre válaszoltam, és a netet böngésztem a tavasszal terv szerint a kertbe ültetendő bukszusok között. Nelli tisztaságmániájának hódolt, és az ablakokat tisztogatta. Az újságpapír szőrállítóan csikorgott az ablaküvegen, mikor is motoszkálást hallottunk az ablak alatt.

A kezem megállt a klaviatúrán. Nelli lemerevedve tartotta az üvegtisztító spricnis flakont. Egymásra néztünk.

Nem vártunk vendéget ezen a késői órán. Ha Difiék motoszkálnak az ablak alatt, az ő hepajkodásukat már messziről meghallottuk volna.

A cidri beleköltözött a lábunkba. „Mégiscsak két nő van itt egyedül – gondoltam -, és ha erről bárki tudomást szerez, az azt is tudhatja, hogy védelem nélkül vagyunk a házban.” Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy beszerzek egy kutyát.

– Dina… valaki mászkál odakint! – súgta halkan Nelli, még mindig mozdulatlanul állva, ugyanabban a pózban.

– Hallom én is – szóltam vissza, és lecsusszantam a szekrény tetejéről a székre, majd a padlóra léptem hangtalanul.

– Most mi legyen, Dina? Én nem merek kimenni, én nagyon félek! Még a szám is elzsibbadt, nem akarok újabb rohamot! Be kell szereltetnünk sürgősen valami riasztót! – súgta egyre szaporább légvételekkel Nelli.

– Kend a képedre a zöld zselédet, az elég riasztó – súgtam vissza neki -, de ne szarj be, drágám, míg engem látsz! Add ide azt a tisztítószert!

Nelli átadta nekem az ablaktisztítót. Nyakon ragadtam a szekrényen heverő elemlámpát, és a flakont csőre töltve az ajtó felé igyekeztem a nappalin keresztül. Nelli mögöttem osont, félelmét igyekezett leküzteni, de fogai hangosan koccantak össze.

Feltéptem a bejárati ajtót, és kirongyoltam az ajtón. Nelli a nyomomban loholt, egy útközben összeszedett jeges teával félig teli műanyag palackkal.

A szoba ablaka alá rohantunk, én csatakiáltással, Nelli is kieresztette a torkát és sikoltozni kezdett. Ezzel egy időben felharsant a nóta:

„Nem tudok ééééélni nééélküled! Engedd hogy élhessek veeááááááááá…!!!”

Az ablaktisztító alján egyetlen csepp folyadék nem maradt, kispricceltem az összeset a sötétben guggoló alak képébe, Nelli pedig megállás nélkül hupákolt az illető feje búbján.

– Ne tessék bántani, ne tessék, tessék abbahagyni! – kérlelt minket prüszkölve, a kapucnis dzsekibe bugyolált, gyalogbéka pózba töpörödött alak.

– Ki maga? És mit keres itt az éjnek évadján? Meg ne mozduljon! Azonnal kihívom a rendőrséget! – kiáltottam rá, miközben Nelli megállás nélkül ütötte-vágta a recsegő flakonnal a hátát a „betörőnek”.

– Nem mozdulok, én nem akartam semmi rosszat! Én csak szerenádot akartam adni! Ne tessék engem bántani! – sirdogált az alak.

Leintettem Nellit. Megvártam míg a muki felemeli a fejét, és belenéz az elemlámpa fényébe.

– Jézusom! – nyögtem fel, mikor megláttam a kapucnit rejtő alak arcát. A lámpa fénye megvilágította az összefröcskölt arcot, és szemüveget, és a teával lelocsolt kabát kapucniját.

Foghíjas mosoly ragyogott ránk. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

– Na de Józsi…maga meg mit keres itt? Csak a tizensok dioptriájának köszönhető, hogy nem lett ledukkózva a szemgolyója! Mi az istent csinál itt maga? Mit kornyikál itt nekünk az éjszaka közepén?

– Mert én… – szólt Józsi felállva, és büszkén kihúzva magát – Én rajongok…és egy kis szerenáddal kívántam volna…

Postásunk innentől kezdve megnémult, csak elpirult arccal álldogált egyik lábáról a másikra.

– Jól van Józsi – karoltam át a vállát – hol a biciklije? Jöjjön, odakísérem, aztán tekerjen haza, mert már éjfélre jár az idő.

A postás bólogatott néhányat, és lehajtott fejjel, némi barackpálinka gőzt eregetve a drótszamárhoz baktatott, felült rá, és búcsú nélkül eltekert Botosmérő irányába.

Nelli még mindig megmerevedve állt a műanyagpalackkal, és így szólt:

– Faja. Beköltöztünk a vidékre kihelyezett Lipótmezőre.

Keserű Kázmér polgármester gondterhelt arccal rótta fel s alá a köröket az irodájában.

Idegességében olykor belegereblyézett a feje tetején már erősen ritkuló hajába.

Rendkívüli módon bosszantotta a tudat, és a tény, hogy a Jónás házát lenyúlták holmi pesti nőszemélyek. Neki tervei voltak azzal a házzal! A falu pénzéből nem tudta kigazdálkodni a megvételt, saját pénze pedig a sok csalás ellenére sem volt annyi. Szegény falu volt, szegény polgármesterrel. És egyébként is! Miért nem neki jutott eszébe ez az ötlet? Biofarm, vendéglátással! Ezt nem hagyhatja annyiban! Ezeket a némbereket rá kell venni, hogy olcsó pénzért eladják a házat a birtokkal együtt. el kell üldözni őket, és akkor majd ő, megveszi tőlük! És ő fogja megcsinálni a biofarmot!

A polgármester arcán vigyor terült széjjel. Megvolt a szándék, már csak azt kellett kitalálni, hogyan kényszerítse az új tulajdonosokat távozásra.

– Amáááál! – ordított ki a titkárnőjének a résnyire nyitott ajtón keresztül.

Amálka a hirtelen szótól felpattant az íróasztala mögül, beszerezve ezzel ma már a negyedik lila foltot a térdére. Amál testes hölgy volt, mint úgy általában a faluban minden asszony. Igazi sodrott menyecske volt, közel a negyvenhez.

– Igenis, polgármester úr! – robbant be az irodába Amál, felszaggatva annak ajtaját.

– Azonnal szóljon telefonon Tibáncsi törzsőrmesternek, hogy iziben jöjjön be a hivatalba! Sürgős mondanivalóm van a számára!

– Igenis, ahogy tetszik parancsolni! – hajbókolt Amálka, és kihátrált az ajtón. Felemelte a telefont, beütötte a számot, amely a helyi rendőrörs irodájában kezdett csörögni.

Tíz perc sem telt el, és Tibáncsi törzs kávédarálója lefékezett a polgármesteri hivatal előtt.

– Szervusz, drága Kázmérom! – hajolt be az ajtón a Közeg, derékba törve, arcán széles vigyorral. – Miben állhatok a szolgálatodra, kedves Kázmérom?

– Nagy a gond, Tibáncsi, nagy a gond itt a faluban! – állt fel a polgármester az asztala mögül. – Gondolom, te is értesültél róla, hogy új emberek költöztek a faluba, a Jónás tanyájára.

– Hogyne, drága Kázmérom – lépett beljebb az ajtóból a törzsőr -, már le is igazoltattam őket a napokban. Két izé…hogyishíják, fiatalka nő, nagyon csinosak, igen, meg kell hogy mondjam, izé, igen mutatósak!

– Engem ez nem érdekel – szólt a polgármester, és bosszúsan legyintett a Közeg mondandójára – engem az zavar, amit ezek a fehérnépek itt csinálni akarnak! Én akartam megvenni ezt a tanyát. Ez ügyben rendeltelek ide komám – szólt behízelgően. – Ezek a nők biofarmot akarnak ide csinálni! Az alapötlet már rég megfogant a fejemben, ez az én ötletem – hazudta -, csak rengeteg a teendőm! Hiszen én vagyok a polgármester, gondolhatod, mennyi a tennivalóm! Ez miatt nem volt rá módom hogy megvalósítsam. Pedig jó lenne, ha a helyi vállalkozások saját kézben maradnának, nemde? Érted-e, hogy miről beszélek én neked?

A közeg erőst bólogatni kezdett. A polgi szava szent, és kétségbevonhatatlan, tudta ezt jól. Eszébe se jutott megkérdőjelezni a főnök szavahihetőségét.

– Namost – folytatta fel s alá sétálva a polgármester -, én ezt nem hagyhatom! Mármint, hogy az ötletemet elvegye a két fővárosból idepottyant fruska! Tehát, Tibáncsi, tervet kell, hogy kidolgozzunk! El kell őket távolítani a faluból, rá kell őket venni, hogy a házat eladják, és akkor komám, majd mi megcsináljuk a biofarmot!

A Közeg nem igazán értette a dolgot. Csak annyi ragadt meg diónyi agyában, hogy a polginak böki a szemét a két nő, és hogy menniük kell.

– Tudod komám – folytatta Keserű Kázmér -, hivatalosan nem kifogásolható, hogy itt vannak. Tehát, aknamunkát kell hogy végezzünk. Partizánakcióra lesz szükség, és én már ki is találtam valamit.

A polgármester felemelte a kezét, és vázolni kezdte a tervet Tibáncsi közegnek. A falu rendőre hallgatta a mondandóját, erőst koncentrálva, hogy borsónyi agya felfogja az ok-okozati összefüggéseket. Miután a polgármester végzett a terv ismertetésével, felállt a székről, és a bokáit összecsapva így szólt:

– Igenis, értettem! Botosmérőt és népét szolgálom! Nem fogsz csalódni bennem, kedves Kázmérom! Izé…máris hozzálátok!

Azzal kilépett az ajtón, dévajul kacsintott a gépírásból feltekintő Amálkára, majd a kapun kilépve felpattant a Jawa Mustang-ra, és elhajtott Felsőbikány felé.

Sürgősen be kellett szereznie az ottani kínai ruházati és háztartási felszereléseket árusító üzletből néhány lepedőt.

Folytatjuk…