Gumicsizma Martini- 14. Rész

Az előző részt IDE kattintva olvashatod! 🙂

Nelli a jégakkut hol a Pszi fejére, hol a saját szeme alatt kéklő monoklira tette. A lélekdoktor halk sziszegéssel fogadta a segítséget, és érdeklődni kezdett.

– Mondja Nellike…mit keres maga itt? Ez a falu a világ végén van. Maga urbanizált nő, hogy bírja itt? Mikor is költöztek ide?

– Már lassan fél éve itt lakunk – válaszolt Nelli – és nem is annyira a világ vége, mint amilyennek látszik. Minden megvan itt is, akárcsak a városban. Sőt, még több is. Több emberség, és kevesebb sznobizmus és magamutogatás. Nyoma sincs érdekbarátságoknak, és a kutyát nem érdekli, hogy ha szaros gumicsizmában megyek végig a falun. Persze nem megyek. Az számít, amit teszel, és amilyen ember vagy. Először pocsékul éreztem magam. Azt gondoltam, hogy ha kell, gyalog megyek vissza Pestre, mert ez itt nem embernek való. Annak az embernek aki voltam, valóban nem. De egészen átalakult az életem. Gondolhatja, nem volt könnyű. De a körülöttem lévők segítettek, hogy meg tudjam szokni azt, amit egy végigivott éjszaka után elhatároztunk Dinával. Persze itt is vannak jó, és kevésbé jó emberek. De valahogy mégis más. – Nelli maga alá húzott egy széket, és leült a kornyadozó terapeutával szemközt. Az ölébe tette a kezét, és elgondolkodva gyűrögette a borogatásra használt konyharuhát. – Pesten azt hittem, hogy kozmetikus, szolárium és divatos ruhák nélkül nem élet az élet. Azt hittem, az élet partykból, és az új Gucci táskából áll. Itt rá kellett jöjjek, ez az élet. Amit itt élek. Itt érzek is, és nem frusztrál, hogy nem a legutolsó divat szerint vagyok öltözve, és nem egy fullos autóba rakom be a popsim. Ne gondolja, hogy az igénytelenség lett úrrá rajtam, nem, nem! – csóválta a fejét. – Például a spájzban ma is Martini áll, mert azt szeretem, és nem törkölypálinka. Na jó, az is, mert a barátaink azt szeretik, és nekem is volt hozzá szerencsém ma este. Itt nem a semmittevésből áll az élet, hanem ha döcögősen is, de létrehoztunk valamit Dinával. Ami értelmet ad, és végre nem csak kapok, hanem adni is tudok!

Nelli felugrott a székről és kipirult arccal meglóbálta a rongyot.

– Nem sokból áll a tudományom, de itt majd hasznát veszem! A városban másként élnek az emberek. Amikor ide kerültem, úgy néztek rám a falubeliek, mintha a holdról szálltam volna le. Na, én sem tekintettem rájuk másként, de ők voltak azok, akik elsőnek nyújtottak segítő kezet. Tiszta egyszerűségükkel fogadtak be maguk közé. Itt nem működik a nekem Louis Vuitton-táskám van, és ezáltal státuszom is. Itt az az ember, aki megfogja a munka végét, és attól leszel nagy ember, hogy a nehézségeiddel hogyan birkózol meg. Nem akarom elfelejteni azt a Nellit, sem aki voltam. Az is én vagyok. De az ember változik, ha alapjaiban nem is, de többnyire igyekszik, hogy jó irányba haladjon az életében. És ha tud változtatni, az csak a hasznára válik.

– Én nem ismerek magára, Nelli – szólt a Pszi leesett állal. – Mintha nem is az a nő ülne velem szemben, aki betipegett a rendelőmbe a tűsarkain!

– A tűsarkak a szekrényben pihennek, várják a megfelelő alkalmat, hogy felvegyem őket. De hétköznap a munka miatt sportcipőben és gumicsizmában járok. De ha falu népe összegyűlik egy kis vigadalomra, mint ma este is, előveszem, és felhúzom. Hiszen az is én vagyok. A csinos Nelli is egy részem. De most már megismertem a másik énemet is, aki nem restell Annus nénivel palántázni, és felásni a kertet.

– És mondja csak, Nellike, a magánélete hogyan alakult? Iván nagyon kétségbe van esve, hogy maga nem jött vissza Pestre. Ezért is vagyok itt. Engem küldött, hogy magát jobb belátásra bírjam.

– Akkor ugyanezen lendülettel fordulhat is vissza – szólt elkomorulva Nelli –, mert nekem itt a helyem, és nem megyek vissza a fővárosba. Semmi keresnivalóm nincs már ott. Ami pedig a magánéletemet illeti, hát meg kell hogy mondjam, nincs szükségem senkire. Örülök hogy magamra találtam, és ezt a társaságot szeretném egyelőre egyedül élvezni. Jól megvagyok,nincs szükségem senkire.

– Döbbenetes a változás – álmélkodott a dilidoki. – Ha nem fájna a púp a fejemen, nem restellném elővenni a tömbömet, bár a kocsiban maradt, hogy receptre írhassam fel Botosmérőt annak, aki ilyen problémákkal küzd. Mindig tudtam, hogy a környezetváltozás csodákra képes, na de hogy ekkorákra, az helyet érdemelne a Pszichológiai Szemlében, vezércikként. A pánikrohamai milyen sűrűen jelentkeznek?

– Írjon amit akar, dokikám… a micsodáim? Ha voltak is, a szél messze fújta őket, amíg Annus nénivel dolgoztunk a kertben.

Azt sem tudom, hová tettem a maga által felírt gyógyszereket. Nyugodt élet kellett, a mersz, hogy változtassak, és ne meneküljek el a változás elől. És látja? A bátorságom meghozta a kellő eredményt, így hát ha visszamegy a városba, nyugodtan mondja meg Ivánnak, hogy látni se akarom, és boldog vagyok, igen, kijelenthetem, boldog vagyok itt Botosmérőn! – lendítette az ég felé mindkét karját. – Ez a világ végi kis falu lett az otthonom, ahol önmagam lehetek, és senki nem vár el tőlem semmit. Ajánlja fel a szolgálatait Ivánnak, higgye el, neki sokkal nagyobb szüksége van magára, mint nekem.

Dr. Veres Bálint elhomályosuló tekintettel nézte a vékonyka szőke nőt. Fejében már félig-meddig megfogalmazta amit Ivánnak mondani fog. Ez a nő maga a csoda! A szépségét már rég felfedezte, de a változás amelyen keresztül ment, az maga volt a varázslat. Dr. Veres megfogadta: ha ideje engedi, ellátogat Botosmérőre, és továbbra is figyelemmel fogja kísérni Nelli változását. Tervezte el mindezt, immár önös érdekből, mert szeretett volna minél többet a közelében tartózkodni.

– Most pedig megágyazok magának – szólt Nelli, miután a monoklija borogatására szolgáló zöldborsót visszapakolta a hűtőbe – fáaradt vagyok, lepihennék én is. Az egyik vendégszobánk már be van rendezve. Maga lesz az első vendégünk. Legalább kipróbálja hogy milyen a nyoszolya. Itt faluhelyen így hívják az ágyat.

De dr. Veres Bálint csak meresztette rá a szemeit a szemüvege, és a fejét elgnómosító púp alól. Megköszörülte a torkát, majd így szólt:

– Nos, khm… azt hiszem, ez a változás nem csak magának tesz jót. Ezért azt hiszem, ide irányítom majd néhány betegemet a maguk farmjára, másnak is jót fog tenni a botosmérői levegő. Majd személyesen kísérem le őket, legalább meglátogathatom magát, Nellike. – Bálint felnézett a hűtőt támasztó lányra, és halkan hozzátette: – Van valami kifogása ellene?

– Miért is lenne? Jól jön a sok vendég – szólt vissza Nelli az ajtóból mosolyogva.

Nah, ezt se a doktorátusa hozza majd felénk – gondolta magában, és a fenekét riszálva kiment a konyhából. A pszichológus szemei az azokat tartó kocsányon még himbálóztak egy ideig.

Dr. Veres Bálint másnap nehezen hagyta el a tanyát. Fejét tekergette hátrafelé, Nelli pedig még sokáig integetett a kocsija után a bekötőút kanyarulatában.

Keserű Kázmér levette a homlokáról a nedves, kék kockás konyharuhát. Az hangos csattanással landolt az íróasztalán.

– Amáááál – ordított ki az ajtón ma már sokadszor. A gömbölyded titkárnő gyors és apró lépésekkel szaladt főnökéhez a friss borogatással, és tapicskolta a piros kockás törölgetőrongyot a polgármester homokára.

– Amál… halálomon vagyok, én mondom! Engem valaki meg akart mérgezni a falunapon! Mit itattak meg énvelem? – nyögött fel, és ismét lazított a nyakkendőjén.

– A bor, az lehetett, drága polgármester úr, biztos valami lőrét ivott! Nem hinném, hogy bárki is meg akarna mérgezni egy ilyen jó embert, mint maga!

– Nem ismeri maga a politikát Amál… nem tudja, hányan törnének a helyemre! De ne beszéljen annyit Amál, inkább munkára, mert a falu dolgai haladnak akkor is, mikor én a halálomon vagyok! Dolgoznom kell az utolsó lélegzetemig! Lássuk a folyó ügyeket! Szólt-e már Tibáncsinak, hogy kéretem?

– Igen, igen, már itt ül kint a titkárságon, csak nem engedtem be, mert tetszett mondani, hogy ne zavarja senki a pihenésben – exkuzálta magát Amál.

– Ha hívatom, maga szerencsétlen, akkor az azt jelenti, hogy bejöhet hozzám! Maga ne bírálja felül az én kéréseimet, és azonnal küldje be!

Amál hátrálva csoszogott ki a polgi irodájából, akár a gésák. Odakint intett a törzsőrnek, hogy várják már odabent.

A Közeg reszkető térdekkel ült az irodai bőrszéken, és rettegett. Bebújt a cidri a lábába, mert tudta, hogy az ez idáig végzett munka, amellyel a polgi megbízta, nem járt eredménnyel. Márpedig ha az ő Kálmán komája valakire megorrol, akkor annak… jajjaj! A pesti lányoknak eszük ágában sem volt elköltözni, folytatták a felújítást, hiába huhogott nekik ott minden áldott éjszaka!

– Gyere beljebb, Tibáncsi! Remélem jó hírekkel jöttél, mert ma különösen haragos kedvemben vagyok – szólt a polgármester, és a homlokán csattant a piros kockás borogatás.

– Hát ööö… hogyishíjják… hogy is mondjam én neked, polgármester úr, rajta vagyok az ügyön, de még mennyire, már folyamatban van a izé… hogyishíjják – makogott a helyi rend őre.

Zavartan tekergette a bukósisak állszíját az ujjaira. A bal mutatóujja lassan feketedni kezdett a rászorított szíjtól. Egyik lábáról a másikra álldogált, és nem mert a feljebbvalója szemébe nézni.

– Szóval még semmi eredmény! – nyögött fel a polgi hangosan, és kilesett a borogatás alól.

– Semmi – reszketett tovább a közeg. – Nem félnek ezek még magától az ördögtől se! Nem olyan fából faragták őket. Nekem meg már hólyaghurutom van, mert folyton beázik a szolgálati cipőm, ahogy izé… a sáros szántásban ugrálok esténként, mint maga Belzebub! Nem hatásos ez, drága Kázmérom, de azért izé… Rajta leszek én még az ügyön! A hólyagom miatt meg ne aggódj, Kázmérom, voltam a Halmos doktornál, felírt kétféle gyógyszert, az egyik az izé…

– Kussolj el, Tibáncsi, nem érdekel, hányszor hugyozol egy nap! Engem az eredmények érdekelnek! Nem fogom aláírni az engedélyüket! Csak találok valami okot arra, hogy szabotáljam ezt az egész kuplerájt! Te meg hasznavehetetlen vagy! Szedd össze magad, Tibáncsi, különben lefokoztatlak! Takarodj innen! Jaj a fejem… szétmegy a fejem… Amááááál! – ordított a polgármester.

A Közeg hosszú lábait összecsapva tisztelgett, majd olyan gyorsan pucolt el a polgi irodájából, hogy még az ajtón beosonó Amálkát is kis híján elsodorta. A küszöbről fürgén visszafordulva azért neki is tisztelgett egy huszárosat, és igyekezett mihamarabb a hivatalon kívülre kerülni.

Közegünk nagyot fújt, amikor a motorjához lépett. Megtörölte gyöngyöző homlokát. Nem szeretett raportra menni a polgármesterhez, de hivatali kötelessége volt beszámolni neki a faluban történt dolgokról.

Felvette a bukósisakját, és éppen a motorjára ült volna, hogy visszasiessen az irodájába, amikor egy dübörgő motorú, kék-sárga jármű húzott el mellette hatalmas porfelhőt kavarva. A törzsőr a cúgtól megpördült a tengelye körül, majd kézzel-lábbal kalimpálva a motorjára pattant. Berúgta, és ordítani kezdett:

– Difi, hogy az anyád ne sirasson, most elkaplak te izé…! Te gazember! Most nem úszod meg, széttépem a hogyishíjjákod! A jogosítványod!

Azzal berúgta a legfeljebb néhány csikó erejével rendelkező motorkerékpárt, és durrogó kipufogóval a szabályszegő után indult.

Néhány perc múlva bekanyarodtak Difi háza elé. A falu trógere éppen kiszállni próbált a kocsiból, de ez némi nehézségbe ütközött. A falunap még nem múlt el nyomtalanul a fejéből, és ő még meg is hosszabbította egy kissé az ünnepséget. Úgy másnap délutánig.

A Közeg ismerte már Difit, mint a rossz pénzt. Odalépett a tétován ácsorgó zsivány elé, és ekként szólt:

– Na, Difi, fújod a szondát, vagy mész a városba vérvételre? Nem gondolod, hogy ez kissé hogyishíjják… túllő minden célon?! Nem durva ez egy kissé, Difi fiam?

– Dehhehogynem – szólt a még mindig jócskán mólés falubikája. – Lófaszt se látok!

– Naugye! És izé se volt… biztonsági öv rajtad! Láttam! – replikázott a rend őre a hivatása magaslatán.

– Hááámeee’… – dadogott Difi –, mééé, magán vóóót? Magán se vóóót!

A Közeg először elgondolkodott, hogy álljon-e neki elmagyarázni Difinek, hogy a motorkerékpáron nem szükségeltetik biztonsági öv, de győzött a jobbik esze, és nem kezdett kiselőadásba.

Előrántott a zsebéből egy alkoholszondát, és a nyeklő-csukló Difi szájába biggyesztette.

– Na… fújjá… ne szíjjad, te marha, hanem fújjad! Ne szopogassad!

De Difinek úgy lógott a szájában a szonda, akár egy staub. Támolyogva emelgette a szemöldökét, majd a fogai közé harapta a szondát, és jellegzetes lóvigyorával ajándékozta meg a helyi rendfenntartót.

– Na, Difi fiam, hatósági közeg felszólításának nem tettél eleget, ezért most izé… beviszlek az őrsre, megértetted?

– Bor van? – kérdezte egy böfögés kíséretében Difi. – Mer’ akkó’ mehetünk!

Válasz helyett a törzsőr gyorsan leoldotta a derekáról a bilincset, és a mólés tróger karjára rakta. Az tiltakozás nélkül tűrte, és bágyadt vigyorral nézett maga elé.

A Közeg a bilincs másik felét a szolgálati motorkerékpár hátsó kapaszkodójára rögzítette, majd felült a járműre, és ekként szólt:

– Kövess Difi!

Ezzel beindította a masinát, és gázt adott. A Jawa motorja felbőgött, a rend őre a lábait oldalt kitartotta, ahogy induláskor szokta, ám egy jottányit sem haladt előre. A talpát ismét a földre tette, felsőtestét előre döntötte, de a masina csak nem mozdult alatta, hiába húzta a gázkart. Ekkor hátranézett, és a látványtól a homlokráncai erősen összekuszálódtak.

Difi, mint egy magát megmakacsoló szamár, két lábát megvetve állt, és kapaszkodott a majrévasba, és mind a harminckét lófogával vigyorgott.

– Na mi van főnök, széjje’ szaladtak a lovak? – kérdezte az egyre dühösebb Közegtől. Az mérgében földhöz csapta a fejéről sebtében lekapott sisakot.

– Te Difi, ne csináld itt a műsort, mert ez a hatóság akadályozása! Felszólítalak, hogy ne akadályozd a hatósági motorgépjármű működését!

De a tróger csak felemelte a középső ujját, és meglengette Tibáncsi előtt.

Az méltatlankodva összeszedte a sisakját, visszaült a motorra, és bő gázt adva nekilódult, hogy előállítsa Difit az irodán.

A falu utcáján lézengő emberek szájtátva nézték a nem mindennapi látványt. A Közeg kék sisakjában az ülésben előredőlve teperte a motorját, maga mögött húzva a kapaszkodó Difit, aki merev lábakkal murvasíelt. Talpa alatt füstölt az úton összegyűlt por, olykor futásra váltott, majd ismét kipróbált egy síelési figurát. Lába alatt szó szerint égett a talaj, de a cipője talpa alaposan átforrósodott, mire Tibáncsi lefékezett a rendőrőrs előtt.

Kiszabadította az odabilincselt gonosztevőt. Annak első dolga volt, hogy félig már kijózanodva lerántsa magáról a bakancsát.

A lábbeli talpa feleakkora lett, és ahogy levette, a zoknija gőzölgött a súrlódás keltette hőtől, ami a cipője belsejében keletkezett.

– Meg ne próbálj zokniban bejönni az irodámba, te faluszégyene! Húzd vissza a lábbelidet, és irány az iroda!

Difi visszahúzta a lábára a szétmotorozott bakancsot, és a Közeg után csattogott lógó cipőfűzőjű, nyelvét lóbáló skárpijában.

– No, Difi, akkor álljunk neki jegyzőkönyvezni – szólt a rend őre, és lehuppant az íróasztala mögé. Levette az orkánborítást az ezeréves írógép tetejéről, a fiókból papírt vett elő, és kerregve befűzte a hengerek közé. Ujjait célra tartotta, és elkezdte két ujjal kopogtatni a billentyűket.

Ez alatt Difi hellyel kínálta magát, és levágódott az íróasztal előtt álló székbe.

– No akkor lássuk csak – pillantott fel a Közeg. – Neve?

– Ne izéjjon már Tibikém, nem ma vesz fel először velem jegyzőkönyvet – szólt kajánkodva Difi. – Ne várja, hogy bemutatkozzam. A múltkor már le is fénymásolta a személyimet, ássa elő, oszt válaszolja meg magának. Piszokul fáj a fejem, nincs egy gyógysöre?

– Difi – mordult fel a tiszte magaslatán álló Közeg –, ne zrikálj, mert megütöd a bokádat! Hamar a fogdán találod magad, ha nem bírsz a száddal! Következő kérdés: családi állapota?

– Köszönöm kérdését, megvagyunk. A Margit körösztanyám a múltkor köhögött egy kicsit, de most már jobban van.

A helyi rendfenntartó végre észlelte, hogy hülyének van nézve. Mérgében kikapta az írógépből a papírt, és míg a dühét csillapítva fel s alá mászkált Difi előtt, és apró cafatokra tépdeste a jegyzőkönyv lapjait, egy terv részletei kezdtek kibontakozni borsónyi agyában. A félrészeg Difihez fordult:

– Hát akkor mi legyen veled mostan, Difi? Én bevonom a jogosítványodat. Eluntam már az izét… hogyishíjják… hogy feszt rendet bontasz a faluban! Egyszer még elcsapsz valakit, és mehetsz a sittre, én meg a temetésre! Ez így nincs rendjén!

– Jaj, főnököm – esett térdre Difi a Közeg előtt –, ha nincs papírom, oda a karrierem, oldjuk meg ezt valahogy másként!

– Hát mire gondolsz Difi, halljam– állt meg a tróger előtt. Az felemelkedett térdeltéből, és így szólt:

– Hát most konkrétan a Ruca melleire gondoltam, de hogy jön ez ide? De amúgy meg gondoltam, kimegyünk az Erzsihez, letolunk két csavaros kiflit, oszt rendbe’ vagyunk.

– Ó, Difi, ez nekem kevés! Ez az ajánlatod, hogy is mondjam csak, izé… kissé vérszegény. Nekem jobb ötletem támadt!

Megúszhatnád az egészet. De választhatsz, és ha nem kedvemre valóan, akkor már szedem is szét a izé… vezetői engedélyed!

– Tudja főnök, hogy mindent megteszek magának, amit kér! A szolgálati Ladájának javításán kívül, mert annak más baja sincs, minthogy nincs benne cefre! Anélkül meg nem megy az autó!

– Szegény a rendőrség eklézsiája, csak a motoromba fussa benzinre – húzta el a száját bánatosan Tibáncsi, szinte szégyenkezve. – De ne beszélj nekem mellé! Ide hallgass… segítség kéne nekem, de a sok tennivaló mellett nekem erre nincs kapacitásom…

És a helyi rend őre vázolta az elképzeléseit Difinek. Az először lelkesen hallgatta, majd józanodó fejében tanyát vert a felháborodás, de ezt nem mutatta. Csak bőszen bólogatott, mint aki teljesen egyetért a dologgal. Abban már bizonyos volt, hogy a rendőrörsön tett látogatás után egyenesen Dinához és Nellihez megy.

Folytatjuk…