Prága csodálatos. Színes, vibráló, klasszikus és modern is egyben. Egyszer talán elmegyek újra, de nem mostanában. Öt éve gyűlölöm és félek tőle. Pedig a város nem tehet semmiről, de ha meglátok egy képet róla, összerándul a gyomrom. Mintha a régi falak tehetnének arról, ami velem történt. Furcsa az emberi lélek, mélyebb lenyomatok maradnak benne a rossz után, mint a piramisok hieroglifái. És ezeket a lenyomatokat nem is könnyű elfelejteni, hiába fejtettük meg őket. Olyan dolog történt, amiről keveset szoktunk beszélni. Mintha szégyenletes lenne. Nem az, viszont annál ijesztőbb. Pánikrohamom volt a buszon.
Ez egy ruccanjunk ki egy napra-út volt, ahol a buszon aludtunk visszafelé, odafelé meg még nyűglődtünk, és ezzel az érzéssel léptem ki arany Prága macskaköves utcáinak egyikére a busz lépcsőjéről. Valamiért kezdettől fogva nem voltam jóban a várossal. Arra számítottam, hogy magával ragad, felkap és megforgat. Ehelyett csak egy egyszerű kisvárosnak tűnt, és hiába kerestem benne a varázslatot. Amikor ezt megemlítem valakinek, úgy néznek rám, mint egy bolondra. Talán igazuk van.
Visszafelé, miután térdig lejártuk a lábunk, mindenki fáradtan kornyadozott a buszon. Én is be-bealudtam, míg úgy éjféltájt hirtelen rám tört valami erős félelem. Melegem lett, nyirkos lett a karom, éreztem, hogy el fogok ájulni, de a legrosszabb az volt, hogy képtelen voltam megmoccanni. Úgy éreztem, ha megmozdulok, meg fogok halni. Soha addig nem gondoltam úgy a halálra, hogy ott van mellettem, hogy les rám, és nem enged élni. Az érzés oly módon markolta össze a testem, hogy valóban képtelen voltam bármit is tenni. Nem működött a kezem, sem a lábam, agyamban a félelem mellett csak egy dolog volt: ha le tudok hajolni a táskámhoz, amelyben víz van, akkor túlélem. A szívem ki akart ugrani a mellkasomból, miközben valami tolta vissza, és a sötét buszon senki az égadta világon nem tudta, hogy én mivel küzdök a hátsó ülésen. Még soha hasonlót se éltem meg, ez a félelem olyan szinten gúzsba kötött, hogy örültem, hogy a szemgolyóim mozogni tudnak. Ez akkor nem tűnt viccesnek. Szívdobogásomat nem hallotta senki, engem se látott vergődni, és ha világos lett volna, talán akkor se vesz észre senki semmit, maximum a sápadtságom. Ez a rettegés rosszabb volt, mint minden addigi egész életemben. Volt részem már aggodalomban, okoztak a gondolataim rettenetes órákat, de azok gyerekjátéknak tűntek ahhoz az állapothoz, amelyben akkor voltam.
Soha többé nem megyek Prágába, futott át a fejemen, soha többé olyan helyre, amelynek lenyomata így tör elő belőlem. Évekkel később azonban már megtanultam, hogy semmi köze nem volt a városnak az én agyamban és lelkemben dúló folyamatokhoz. Hogy meddig tartott az egész? Azt hiszem, fél órát, de lehet, hogy kevesebbet, egy azonban bizonyos: megértettem, mit jelent, hogy az élet véges. Olyan sokszor hittem magam halhatatlannak, én is, mint mások, azzal kábítottam, hogy velem nem történhet rossz, de akkor megértettem. Történhet és fog is, mert ezt nem lehet megúszni. Hogy hogyan ért véget ez a szörnyűség? A vízre koncentráltam végig. Legfőképp arra, hogy milliméternyi mozdulatot tudjak tenni a kezemmel, amely máskor engedelmeskedett, most azonban kővé dermedten nem tudta követni az akaratom. Irgalmatlanul hosszú idő múlva, mint egy elromlott film szereplője, leért a karom a táskámhoz, és ki tudtam venni a flakont. Hogy hogyan jutott el visszafelé a számhoz, nem emlékszem, arra viszont igen, hogy ez a mindennapi cselekvés hirtelen életmentő lett a szememben. Ittam pár kortyot, miközben karomon gyöngyözött az izzadtság, vert a szívem, mint a tűzvészben megkondított harang, és lassan visszakúszott belém az élet. Persze nem tudtam akkor, hogy mi volt ez. Annyit éreztem, hogy kinyúlt értem egy fekete kar, de nem ért el. Hányingerem volt, és menekülni akartam, de semmim nem működött.
Pánikroham, mondta később egy szakember és néhány barát is. Az agy reakciója a felgyülemlett feszültségre. Egyértelmű és megmagyarázható oka nincs. A szorongás magasfoka. Az enyémnek se volt köze a szép Prágához, nem volt köze az úthoz, valószínűleg bennem zajlott valami, amiről nem tudtam, hiszen jókedvűen vágtam neki a kalandnak, nem kellett volna hasonlókat megélnem.
Így maradt meg nálam távoli ismerősnek a cseh főváros. Azóta kerülgetem, és mindig elhatározom, hogy megbirkózom a rossz emlékkel, ami hozzá köt. Eddig még nem sikerült.
Elgondolkodtam azon, vajon hányan élnek meg hasonlót? Hányan szenvednek a mindennapokban erősen a szorongás és a ki nem mondott gondolatok, gondok szorításában? Az emberi lélek gyakran érzi bezárva magát, és még gyakrabban szabadulna. Talán ezt jelzik a rohamok? Vagy a feladást? Nem tudom. Egy biztos, azóta tudom, hogy az élet véges, de már nem riaszt meg.
Kép forrása: Pinterest
