Vajon Anna is megcsúnyult az évek során? Tenyeres-talpas lett és ősz? Vagy megmaradt karcsúnak és elegánsnak? Úgy képzelte, hogy nyolcvanévesen is szálegyenes, fejét magasan tartva lépked az utcán, és ha a haja már nem is olyan fekete, biztosan jól áll neki az őszülés.
Az előző részt itt olvashatod
Amikor csengettek, Márta feltápászkodott az ágyról és magában beszélve csoszogott ajtót nyitni.
A megvetemedett barna ajtó előtt egy vézna, pattanásos srác állt. Még húsz sem volt, de a hatalmas pólóban, bakancsban és fura frizurával nem tudta megállapítani a korát.
– Nem veszünk semmit – közölte gyorsan.
– Nem árulok semmit – mondta a fiú szokatlanul mély hangon.
– Jehovát sem bírom, egész életemben ellenem volt – hadarta, csakhogy minél előbb megszabadulhasson a hívatlan vendégtől.
– Nem vagyok Jehova tanúja, értse már meg! – tiltakozott az, és látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. – István bácsit keresem, Szekeres Istvánt. Úgy tudom, itt lakik, a dédi azt mondta.
– Hallod, téged keresnek! – fordult meg az öregasszony fellélegezve. Neki nem lehet dolga egy ilyen fura figurával. Ez megnyugtatta.
Az öregre nézett, akinek szemében nem gyúlt fény a hallottakra. Mégis felállt, megigazította félrecsúszott nadrágszíját és határozott mozdulattal arrébb tolta feleségét, aki továbbra is elállta a bejáratot.
– Én vagyok az – állt meg a fiú előtt kiegyenesedve, ahogy az elmúlt évek során talán egyszer sem.
– Jó napot! – mondta az idegen és egy dobozt húzott elő a zsebéből. Sötétkék, erősen kopott bársonydoboz volt, sarkain kifényesedett az évek során. – Ezt magának hoztam, a dédi megkért rá mielőtt meghalt.
Az öreg válla visszazuhant megszokott helyzetébe és nem nyúlt a dobozért. Tudta mi van benne. A gyűrű. Az, amelyet ő adott Annának hat évtizeddel ezelőtt.
– Nem kell!– kiáltotta éles hangon. – Vidd vissza neki!
– Nem tehetem, múlt héten elment.
A fiú értetlen tekintettel bámult az öregre, nem ezt a reakciót várta. Azt gondolta magában, hogy aki megöregszik, már biztosan nem emlékszik a szerelemre. Ez az idős bácsi sem, hiába gondolta a dédi, aki demens volt élete végén, és már azt sem tudta, kicsoda. Erre az aszott vénemberre azonban valahogy mégis emlékezett.
– Akkor tartsd meg, nekem nincs szükségem rá!
Az indulatos hangra Márta is elkapta a fejét. Eleinte nem figyelt, a tévében egy sorozat utolsó percei kötötték le, de ahogy István rákiáltott a fiúra, megértette, hogy a szíve szólt akkor, nem a szája.
– Jól van, jól van – hebegte a fiú. – Leteszem, és itt se vagyok.
A fal melletti cipős szekrényre hajította és úgy húzott el, mintha kutyákat küldtek volna rá. Ez így is volt. A kutyák azonban az emlékezés ebei lehettek, élesebben martak, mint bármelyik valódi.
– Azé volt? – kérdezte nagy sokára az asszony, amikor már fél óra is elmúlt és a sorozat következő része is véget ért.
– Annáé – válaszolta a férfi.
– Minek küldte ide ennyi év után? Ha annyira nem kellett neki, miért nem adta másnak vagy dobta ki? Nem lehetett nagyon drága. Én nem értem, mit akart vele, no meg ez a nyikhaj fiú, vele küldeni, mert ő gyáva volt, hogy visszadobja?
– Hallgass már el az isten szerelmére! – ordított az öreg. – Csak egy kis időre hagyjál békén!
– Ne ordítsál, nem tesz jót a szívednek, ha mérges vagy. Az orvos is megmondta. Különben sem vagy már olyan fiatal, hogy így heveskedj. De tudod mit, ha nem kell neked, akkor kidobom én, jobb helye lesz a szeméttelepen. A házban nem tűröm meg a régi szerelmed vackát, megértetted?
Azzal megfogta, és bevágta a krumpli héjak közé anélkül, hogy kinyitotta volna. A moslékos vödör azonnal beszippantotta és lehúzta.
Az öreg nem mozdult. Két dolog járt a fejében: már biztos volt benne, hogy egy éjjel, amikor nem jön álom a szemére, agyonüti ezt a szörnyeteget.
A másik gondolatra elmosolyodott. A gyűrűt majd kihalássza a mocskos léből, ha Márta elindul az esti misére.
Vége
