Hallgass meg, kérlek!

Nagyon kevesen tudnak hallgatni, meghallgatni másokat. Egyszerűen sokakban nincs meg a képesség, hogy türelemmel kivárják a másik mondanivalóját. Tapasztalhatjuk, hogy sokan alig várják, hogy két mondat között levegőt vegyen a másik, máris elkezdik mondani a magukét.

Mivel őt sem hallgatták meg, soha nem tanulta meg, mit jelent teljes lényével valaki felé fordulva figyelni, nem mondani véleményt, nem adni tanácsot.

 
 

Mindenkinek szüksége van arra, hogy kimondja a benne rejlő szomorúságot vagy megossza az örömöt. A kimondott szó, üt, aláz, rombol, de fel is tud ébreszteni, lelkesít, gyógyít, simogat.
Sokan úgy vélik, hogy elmondani a dolgaikat, kimondani, ami a szívükre telepedett, egyenlő a panaszkodással.
Vannak notórius panaszkodók, akiktől a jó isten mentsen meg. Az utcán, ha kell, a másik oldalra is átmegyünk, csakhogy elkerüljük a velük való találkozást. Jól tesszük. Ők nem azért adják ki, ami bennük van, mert az segíthet nekik, egyszerűen örömüket lelkik abban, hogy jajongnak vagy sajnáltatják magukat.

Vannak viszont olyanok, akik beleroppannak, ha nem elhallgatják az érzéseiket. Gyűjtik, raktározzák, felcímkézik a fájdalmukat, és jó mélyre elrejtik. Ezekből az évek során egyre nagyobb kupac lesz, és szép lassan betegségeket épít magának az elfojtott bánat, harag, düh.

Kevesen vannak azok, akikhez életünk során valódi meghallgatásért fordulhatunk. Még kevesebben, akik magukban is tartják a hallottakat. Nem csámcsognak rajta, nem adják tovább, nem néznek lesajnálóan, szánalommal a tekintetükben.

Meg kell találnunk azokat, akiknek fontosak vagyunk annyira, hogy igazán hallani akarjanak bennünket. Ki kell mondani, ami marcangol, ami hátráltat. Nem sértőn vagy bánatban szétfolyva. Sokszor már az is segít, ha rendezzük a gondolatainkat, ha sorrendet készítünk a fontos és kevésbé fontos problémák között. Kell találni olyan embert, aki erre vevő.

Olykor a hozzánk legközelebb álló sem az. Gyakran előfordul, hogy a kedvesünk, társunk sem díjazza a gondolatainkat. Sőt! A legtöbb férfi nem tud mit kezdeni a női érzelmekkel. Ha véleményt mondunk nekik, bírálatként élik meg vagy egyszerűen hisztinek titulálják. A férfiak nem díjazzák különösebben a bonyolult lelkű nőket. Terhesnek érzik őket. Ők maguk sokkal jobban a földön járnak, nem vizsgálják ezer oldalról, hogy hogyan esik rá a falra a fény… A fal fehér és nem törtfehér, tojáshéjszínű, netán bézs. Fehér és kész. Pontosan így vannak az érzelmeink árnyalataival.

Mégis elengedhetetlen, hogy találjunk valakit, aki ért bennünket. Nem irányít, nem oktat, tanácsol, csak csendes derűvel meghallgat. Hagyja, hogy a jelenlétében megszabaduljunk mázsás kínjainktól. Egy ilyen beszélgetés után, ha felállunk az asztal mellől, érezni fogjuk, hogy könnyebbek lettünk. Ha ez az érzés átjár bennünket, akkor volt értelme. Megkönnyebbül a lelkünk, de nem azért, mert a terhet másokra tettük, hanem mert meghallgattattunk. Ennél többet aligha tehet értünk valaki.

Így éreztette velünk, hogy fontosak vagyunk neki, hogy az értékes idejét nem sajnálta ránk áldozni. Ez által is tudhatjuk, hogy szeretnek bennünket. Nem csak kimondva. Így, egyszerűen, szavak nélkül. Hát kell ennél több néhanapján?

fotó: http://samliving.co
Pimnterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here