Editék válnak. Azt mondja, még nem, de a hülye is tudja, hogy igen. Évek óta rosszban vannak, és ha a barátnőmet hallgatom, nem is csodálkozom rajta. Kristóf lusta, hazug és trehány. Nincs benne már semmi abból a fiúból, akibe beleszeretett. Talán a mosolya a régi, de a tekintete üres, és olyan közönnyel bámul a világra, mintha az lenne a természetes. Van két fiuk, egyik se túl életrevaló, bár ehhez az is hozzájárult, hogy Edit agyontutujgatta őket. A tizenötéves csak döglik az ágyán és telefonozik, a tízéves meg a kanapén tabletezik. Úgy megy el mellettük az élet, hogy észre sem veszik. A tizenhét éve tartó házasság meg naponta hullik darabjaira, majd még kisebbekre, végül csak homokszemek maradnak a sziklákból, amikre építkeztek.
A barátnőm azonban tagadja. Terápiára járnak, mondja nekem, de csak legyintek. Terápiára, remek, gondolom. Biztosan sok értelme van, mert azzal, hogy kimondják a dolgokat, nem kapnak válaszokat, de megkönnyebbülést se. Tapasztalatból beszélek, elváltunk mi is. Próbálkoztunk mindenfélével, még a nyitott házasság is szóba jött, de az egész csak arra volt jó, hogy fájjon a köztünk lévő semmi. Mert fájt. Ez volt a házasságom gyászának első lépcsője, majd követte a harag és a vádaskodás.
A nulladikon a tagadás van, így Edit és Kristóf minden héten kedden ott ülnek egy fényesre kopott bőrkanapén és súlyos ezrekért vádolják egymást, vagy dühödten hallgatnak, és úgy jönnek el, hogy a kis házi feladataikat már akkor utálják, amikor legyalogolnak a másodikról. Külön kocsival mennek, mondván, hasznosabb, ha az odaúton van idejük gondolkodni, és nem ugranak egymás torkának.
A férj nem is az a tigris fajta, mindig is nyuszika volt, vagy nem is nyúl, hanem valami tesze-tosza csigusz, aki vitte a házát mindenhová, közben meg észre se vette, hogy nem lakik benne senki. Sose kedveltem őt, mert élhetetlennek tartottam, de Edit ujjongott, amikor az iskola szépfiúja szemet vetett rá. Két év után szétmentek, de később megint egymásra találtak. Mi, barátnők, nem voltunk boldogok, de kit érdekel, hogy mi minek örülünk. Gyorsan jött az első gyerek, hadd legyen maradandó a kapocs köztük, de már akkor sejtettük, hogy ez a két ember nem egymáshoz való.
Most válnak, mert azt hiszik, mással jobb lesz. Én elmondhatnám nekik, hogy tévednek, de minek? Ki szereti a károgókat? Senki nem akar még egy negatív sztorit. Mert én nem vonzottam be a jót, mondaná Kata barátnőnk, amitől mindenki ideges lenne. Elválni rossz, de együtt maradni se jó. Ha egy házasság üres és unalmas, akkor azt hisszük, véget kell neki vetni. Mással is kiürül egy idő után, de kapaszkodunk az új élményekbe és elhitetjük magunkkal, hogy az új szerelem képes kitartani az örökkévalóságig. Ha ezalatt pár évet értünk, igazunk lesz.
A házasságok és a kapcsolatok rövid ideig izgalmasak. Hogy mi a legjobb? Egyedül maradni és szabadon élni az életet. Ha ezt kimondom, Edit azonnal dühös lesz, és azt vágja a fejemhez, hogy nem mindenki olyan talpraesett, mint te. Pedig az egyedüllét bölccsé tesz. Nem jobbá, csak elővigyázatosabbá. Így most hallgatok, nem akarok semmibe belepiszkítani, pedig barátnők vagyunk harminc éve.
Pár hete vonzás meg bölcsesség ide vagy oda, felregisztráltam egy társkeresőre. Ahogy szokták mondani, kíváncsiságból. Valóban érdekel, milyen a felhozatal, van-e kilátásom valakire negyvenötön túl. Azt mutatja a tapasztalat, hogy kevés. A férfiak rossz állapotban vannak. A jók alig harmincasok, negyven felettiek leharcoltak. Mi, nők, tettünk róla, hogy megutálják az életet, de bennünket is. Egy üde három ikszes még szóba jöhetne, de ők csak kalandra vágynak. Nem kell a kaland. Fárasztó folyton topon lenni. Szeretnék nem vergődni csak azért, mert egy fiatalka kiszemelt magának és elvárja a feszes popsit.
Edit váltig állítja, a terápia használ. Jobb a kedve, és Kristóf is egészen lelkes. Kérdem tőle, ez miben nyilvánul meg. Azt feleli, mintha élettel telibb lenne a szeme, és elkezdett jobban adni magára, ami nagyon tetszik neki. Ez biztosan így van, csak nem miatta. Férje ugyanis fent van azon a társkeresőn, ahol én. Láttam. A fotóján tíz évvel fiatalabb, energikus és a kísérő szövege se átlagos vagy szürke. Ha nem ismerném, lecsapnék rá. Kétszer is megnéztem, nem tévedek-e, de ő volt: Krisz 44. Esküszöm, többnek tudtam, de lényegtelen.
Amikor Edit felhív és elújságolja, hogy a férje vett magának pár új cuccot, és elkezdett futni, kis híján felnevetek. Futni, kérdezem pikírten, de rám szól, hogy hagyjam abba. Csúnya, hogy nem értékelem a törekvéseiket. Miféléket, kérdezem, de már nem kedves velem. A terápia jó, és menni fognak, még akkor is, ha egyszer esznek egy nap, zárja le a beszélgetést. A gyerekek is jól vannak, köszöni és leteszi.
Mi a dolga egy igazi barátnőnek? A hallgatás és a megnyugtatás? Vagy fel kellene kavarnom az állóvizet? Mondjuk ki, Kristóf csajozik, és semmi köze jókedvének a fizetett lelkizéshez. Vajon ki szabad-e mondani ezt egy idegennek? A barát mennyire lehet őszinte? Ülök a konyhában, jobbra, balra húzom a semmitmondó férfiak képeit, mert se a jóra, se a rosszra nem nyomok szívet. A rosszra nincs értelme, a jó meg észre se fogja venni, mert megszokta a felkínálkozó nőket. De ott van a kalandra vagy szerelemre, á mondjuk ki, szexre vágyók között Kristóf is. Az az ember, aki most fut, és nem azért, hogy Editet megtartsa. A barátnőm ostoba, ha elhiszi, hogy halállusta párja azért tápászkodott fel a kiült fotelből, hogy felkeltse az érdeklődését. Miért nem látja, hiszen állítása szerint nem érez iránta már semmit? Kinek hazudik? Miért boldog terápia után, mondván, alakul a dolog és van remény a változásra? Tizenhét év után hogy hihet a csodákban?
Megmondjam neki az igazat? Nézem a laptop képernyőjén a férjét, ismerem a mosolyát, szemének állását, és tudom, új nőre vágyik, és ezzel a képpel és szöveggel menni fog neki. Ha szólok, rendesnek fog gondolni? Vagy én leszek a sátán? Szabad-e ilyesmit szóvá tenni? Érdemes-e? Félek, hogy azt gondolja majd, nem a jószándék vezérel. Talán tegyek úgy, mint, aki nem vett észre semmit, hiszen semmi közöm hozzá? Azt se tudom, történt-e valami vagy tényleg csak terepszemlét tart. Régen nem lettem volna ennyire gyáva, de most mögöttem van pár évtized, egy pocsék házasság és millió óra keserűség.
Ülök és gondolkodom, mert valamiképpen úgyis rosszul döntök. Ha nem szólok és kiderül, azt fogja mondani, ronda dolog volt tőlem, hogy hagytam álmokat kergetni. Ha elmondom neki, akkor én leszek a rosszakaró, aki irigy és kombinál, pedig semmire sincs bizonyítéka. Talán téyleg nincs jogom beleavatkozni. Emberileg mondjuk úgy, nincs. De barátilag? Hallgatnék én a szívemre, de a szívben nem laknak érzések és gondolatok. Azok hazudják az ellenkezőjét, akik képtelenek dönteni, és belső vívódásukban megbélyegzik a mellkasukban dobogó masinát.
A társkeresőn meg bizonyára lesz valaki, aki rátalál Kristófra és elhiteti magával, hogy csak rá várt.
Kép forrása: Pinterest
