Hazug nyarak örvénye – 2. rész – Vili pokla

Mindig azzal jött mindenki, hogy ez egy nehéz év. Az volt, de melyik nem az? Vili nagyon unta már a nyavalygást. Sosem volt könnyű az élete, talán nem is tudta, mit jelent a szó. Apja még születése előtt lelépett, anyja majd belegebedt abba, hogy őt tisztességesen felnevelje. Hét közben titkárnő volt, hétvégén pedig takarítani járt. Valahogy mindig fenn maradtak a víz színén. Vili sokáig nem sejtette, hogy mit jelent pihenni, csak ment előre, mint egy állat. Gyakran látta magában az apját. Legalábbis külsőleg.

Belül semmi, de semmi nem emlékeztethette a környezetét arra a link alakra, aki elhagyta az anyját és külföldön próbált szerencsét. A huszonkét éves lány sokáig sírt miatta, de nem is a férfi hiányzott neki, inkábba félelem volt az, ami a szívét szorongatta. Aztán ezen is túljutott.  Vili nem volt lázadó kamasz. Nem értette, hogy neki miért kellene elküldenie az anyját vagy a nagyszüleit a francba ahhoz, hogy menőnek érezze magát. Ritkán ivott, akkor is módjával. A drogok is elkerülték. Egyetlen egy szenvedélye volt, a dohányzás. De ez annyira természetes volt, hogy senkinek fel sem tűnt. Vagy ha igen, akkor titkon örültek, hogy csak ennyi maradt belőle az apja után.

 
 

Áradt a nyugalom minden mozdulatából, a hangja is szenvedélytelen volt. Mintha megértette volna, hogy a környezetének az a legjobb, ha nyugton marad. Autószerelőnek tanult, de inkább közönyből, mint szenvedélyből. A lányok, akik jöttek-mentek az életében, nem kavarták fel. Mindegyiket felszínesnek és üresnek találta. Hosszan nem lehetett velük beszélgetni. A legtöbb folyton követelőzött. Ő meg a viták helyett lelépett.

Hosszú út vezetett a cégig, amelyet vezetett. Mindent tudott az autókról, így az eladásban, vételben és javításban verhetetlen volt. Viszont alig volt magánélete.

Már maga sem tudta pontosan, miért nősült meg, hiszen Márta nem az a lány volt, akire vágyott. Csak így alakult. Az egész élete olyan volt, mint egy hegytetőn elindított hógolyó…Ragadt rá innen-onnan valami, de legbelül a szerény hólabda az maradt, ami volt.

Minden nyár elején erős nyugtalanság vett rajta erőt. Akkor találta ki, hogy külön vakációra megy. Márta belenyugodott. Már megszokta a férjéből áradó szeretetlenséget. Pénzzel kompenzálta őt. A nő ezt nem sérelmezte túlságosan. Egyre több ékszere, cipője és ruhája lett.

Egymás mellett éltek süppedő boldogtalanságban.

Mikorra Vili már teljesen feladta volna, eljött az a mindent megváltoztató nyár. Nem hitt a hatodik érzékben, a karmában, semmiféle ezoterikus hókuszpókuszban, mégis megérezte, hogy történni fog valami, ami megváltoztatja az életét. És a valamit csodaszép néven hívták: Laura.

Gyönyörű augusztusi nap volt a Mátra lábánál. A falucska lustán szunyókált a napsütésben, de ő ezt szerette benne a legjobban. Várta a fehérre festett ház, a csodás kis kert a diófával, tavacskával. Egyszerű volt, világos és szerény. Abban a házban otthon volt. Laura után, már a szíve is odaköltözött, nemcsak a teste.

Amikor Laura kocsija lerobbant a ház előtt, ő épp az udvaron tett-vett. Látta, ahogy a nő kiszáll, megvizsgálja a gumikat, aztán megpróbálja újra meg újra indítani a kocsit. Káprázatos volt hosszú barna hajával és karcsú lábaival. Finom kezével türelmetlenül a füle mögé sepert egy tincset, és olyan riadtan nézett körül, mint egy kisgyerek az erdőben, ahol farkasok lesnek rá. Amikor a táskájában kezdett kotorászni, Vili komótosan kigyalogolt hozzá. Szépsége, arcának finom vonala, szemének macskás íve megbabonázta.

Felajánlotta, hogy segít neki, és a nő nem utasította el. Nem riadt meg, nem mondta, hogy majd keres egy szerelőt. Egy szóval sem tiltakozott, amikor bevontatta az udvarra a kocsit.

Szerette volna órákon át javítani a hibát, de nem húzhatta a végtelenségig. Szemét alig tudta levenni a nőről, akinek látványa megbizsergette minden porcikáját. Már-már elszégyellte magát feltörő kamaszos érzelmeiért.

A hangja, a nevetése felkúszott a bőre alá. Nem akarta elengedni. Laura sertepertélt a kertben és látszott rajta, hogy neki sem sietős. Ha szerelemnek van térképe, akkor mindketten elindultak egymás felé. A-ból B-be és B-ből A-ba. Nem volt ebben semmi ördögősség.

Vili fel nem foghatta, hogyan történhet meg vele az, ami abban a két hétben történt. Már az első éjjel egymásra találtak. Szavak nélkül fonódott egymásba a testük, és mindketten új emberré lényegültek. Nem volt ebben a szeretkezésben egy álságos mozdulat sem. Megtalálták hiányzó lelküket a másik testébe ágyazva, és a kielégülés pillanata nem pillanatnyi öröm volt. Egyenesen hazatérés. Önmagukhoz és egymáshoz.

Pedig tudták, hogy mindketten máshoz kötötték az életüket. De az érzés, amellyel ott, akkor találkoztak, egyértelművé tette, hogy egymáshoz tartoznak.

Laurának jutott a nehezebb rész, mert neki volt egy fia és a házassága sem volt szeretetlen. Ő mégis képes volt magát adni, és ezért Vili örökösen hálás volt neki. Nem sejtette, mekkora erővel jár kilépni egy másik kötelékből, és belépni egy újba, tudva, hogy az új örömteli, de rövid boldogsággal kecsegtet.

Neki könnyebb volt. Szerethetett, hisz eddig nem tette. Bátorságra viszont neki is szüksége volt, mert sejtette, hogy Laura csak félig maradhat az övé.

Még soha nő előtt így nem nyílt meg. Soha nem tárta ki szívének ajtaját ily módon egy vadidegennek. Ült mellette, és mert mesélni, szomorúnak lenni. El merte hinni, hogy egy új férfi van születőben.

Laura tekintete elringatta, karjában felnőtt és gyerek is volt egyszerre. A nő volt számára a hosszú út végállomása.

A két hét úgy telt el, hogy alig figyelték az órát. Csak felkelt a nap és lenyugodott. Ennyit vettek észre. Titkon megleste a nőt, aki dudorászva kavargatta a lecsót, vagy épp az udvaron térdelt, mert négylevelű lóherét vadászott. Hosszú, virágos szoknyája elterült mellette, és a nap aranyglóriát rajzolt a feje fölé. A szerelem olyan fokon égett Viliben, hogy azt hitte, felperzseli egész lényét. És ezután jöttek az évek, amelyek csak két hétből álltak. Semmi másra nem várt, nem is vágyott, csak ezekre. Nem akarta bántani Laurát azzal, hogy sarokba szorítja a kérdéseivel. Nem volt kétsége afelől, hogy a nő szereti. A férjét és a fiát is. Volt ebben valami pokoli fájdalom, de valami tisztaság is. Hol elfogadta, hol meg szenvedett, mint a kutya. Előfordult, hogy megleste. Nem kémkedett utána, csak látni akarta. Egyszer ajándékot is küldött neki születésnapjára. Mindez szürreálisan hatott, hiszen már nem volt gyerek, bolond sem. Szerelmes volt.

Amikor megtudta, hogy Laura rákos, ordítani tudott volna a fájdalomtól. Nem lehetett mellette. Nem kísérhette el a kemóra, mert ő nem létezett a külvilág számára. Abban viszont sose kételkedett, hogy a nő gondol rá.

Aztán eljött az a pillanat, amikor kimondta magában: elég. Vagy belepusztul, vagy abbahagyja. Túl régóta játszották a nyári szerelmet. Nem bírta tovább. Letette a fekete követ. Gyáván, mert kimondani nem volt képes, hogy be akarja fejezni. A régi megállapodás úgyis ez volt.

Volt abban harag, düh, kétségbeesés és egy jó adag önsajnálat is. Egy nap múlva beállt a dereka, mozdulni is alig bírt hetekig. A gerince úgy viselkedett, mint ami nem akarja szolgálni tovább. Már a műtétet fontolgatta, amikor váratlanul javulni kezdett az állapota. Az orvosa annyit mondott, ez lehetetlen. Mégsem volt az.

És közeledett az augusztus. A ház üresen állt, de pár nap múlva életre kelhetett volna. Csak egy fekete kő akadályozta meg ebben. A megszokott időpont előtt magán kívül volt az idegességtől. Ordítozott mindenkivel. Az emberei látták, hogy valami nagyon nincs rendben nála. Mennie kellett. Laura várta. Legalábbis úgy hitte. Az autópályán kétszázzal ment. Még oda akart érni a nő előtt. Hogy eldobja a követ. De elkésett.

Laura kocsija már a feljárón várakozott. Fékezett és úgy szakította fel a kocsi ajtaját, mint egy eszelős.

– Nincs vége – mondta félhangosan mintegy önmagának. És elindult befelé.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here