– Írjad! – mondta Karcsi bá. Hangja szenvtelen volt, de ha nagyon igyekezett volna, még valami kedvesség-morzsát kihallott volna belőle.
A férfira pillantott, és feltűnt neki, hogy az orrán görbén áll a szemüveg. Bársonynadrágja alján volt egy folt, amit vagy nem vett észre, vagy nem akart vele törődni.
Úgy nézett ki, ahogy mindig, csak szája volt egy árnyalattal fehérebb. Arcán tudott uralkodni. A szobában, amit jól ismert, a nagy asztalon kívül még egy rozzant könyvespolc szenvedett a fal mellett, iratokkal volt tele, a falon két háborgó tengert ábrázoló amatőr festmény, és a sarokban kornyadozott egy valaha szebb napokat látott növény.
Lacit nem érdekelték a gazok, sose törődött eggyel se, neki minden csak fű, fa vagy virág volt, Névtelen. Azokkal legalább nem volt baja, nem úgy az emberekkel, akik között élt. Tizenhárom múlt, de már kilenc éve lakott az otthonban megszakításokkal. A megszakítások azt jelentették, hogy jött valaki, aki úgy érezte, szívesen segítene egy-egy gyereknek azáltal, hogy befogadja, vagy egyszerűen a pénzszerzés ezen módját választotta. De pár hónappnál többet sehol nem bírtak ki vele. A harmadik helyen már majdnem beilleszkedett, ott a kamaszodó nagylány tett neki keresztbe, így meg kellett gyújtania pár felsőjét, hogy békén hagyja.
Amikor utoljára visszahozták, nyolcéves volt. Az igazgató megcsóválta a fejét, és annyit mondott, hogy nyakukon marad már ő is, mert ekkora gyerek senkinek se kell, hiába szőke és kékszemű. Igaza lett. Eleinte nem bánta. Jóska bácsi sokszor megvédte a többiek előtt, titkon csokit adott neki, banánost, ami ritkaság volt odabent. Leültette az irodájában, ha volt egy kis ideje. Néha könyvet nyomott a kezébe, vagy meséltette, és Laci ilyenkor kicsit boldog volt.
– Mire vársz? Vedd a kezedbe a tollat, gondolkodnod se kell, majd én mondom, mit írj! Hallod?
A fiú nem mozdult. A fehér lap szélén látott egy apró gyűrődést. Az járt a fejében, hogy milyen nehezen tanult meg írni, de amikor a keze úgy döntött, hogy sikerülni fog, attól a pillanattól kezdve gördültek a betűk. Éveken át nem változott az írása, túl kerek és szabályos volt, ami kikerült keze alól, amiért a többiek Írnoknak gúnyolták. Egyszer, amikor Egyiptomról tanultak, hallották ezt a szót, és valamelyiknek annyira megtetszett, hogy ráragasztotta. Nem haragudott érte, mégiscsak jobb volt, mint a Pöcsike meg a Szarjankó.
– Ugye, nem abban reménykedsz, hogy valaki hinni fog neked? Az emberek tudni se akarnak az olyanokról, mint te! Még anyádék se akartak. Gondolj azokra is, akik visszahoztak. Neked nincs más lehetőséged, csak ha itt maradsz tizennyolc éves korodig, különben felzabál az utca. Drogos kis köcsögöt csinálnak belőled. Egy éjszaka megkésel majd valaki a sötét utcán.
A fiú végre felemelte tekintetét, és hosszan Karcsi bá szemébe nézett. Egyenesen azokba a szűkülő, érzéketlen szemekbe, amelyek mindig akkor csukódtak be, amikor látnia kellett volna valamit. Akármikor fordultak hozzá apróbb ügyekben, mindig azt felelte, srácok, ez a ti dolgotok. Még akkor is, amikor Lajcsi megszúrta Joe-t, aki addig a legjobb haverja volt. Igaz, hogy csak a combjába vágta a kést, és nem lett belőle komoly baj, de az igazgatóhelyettes nem mondott mást.
De úgy sose bántotta őket. Hozzájuk se ért még egy pofon erejéig se. Nem úgy, mint a többi nevelő, akinek egyszer-egyszer elszállt a keze, amit nem lehetett felróni, a kemény mag sose bírt magával.
– De… – kezdte volna, Karcsi bá azonnal felemelte a kezét.
– Ne kezdd magyarázni nekem a dolgokat! Nem fogok hinni neked. Ismerem az igazgató urat, sose tenne olyat, amivel vádoljátok. Hogy képzeled, hogy számít a szavad? Tönkretennél egy embert, aki húsz éve dolgozik ebben az intézményben? Városi kitüntetése is van. Ti, szarosok meg azt gondoljátok, hogy bosszút állhattok azzal, hogy bemószeroljátok? Undorító.
– Amikor elmondtam, maga nem ezt mondta – felelte halkan Laci.
– Félreértettél, ahogy az igazgató urat is. Megsimogatta a fejed meg a hátad, és akkor? Már az is baj? Ti nem kaptatok sok kedvességet ebben az életben, és most ezt is ellene fordítjátok? Tudom, hogy a csokit elfogadtad! Akkor nem jutott eszedbe rosszakat mondani róla?
– Nemcsak a hátam simogatta. Mondtam már, hogy odanyúlt. Azt akarta, hogy vegyem ki.
– Elég legyen! Hazudsz, de hogy ebből milyen hasznot remélsz, fel nem foghatom.
Laci keserűen elmosolyodott. Kilenc volt, amikor először érintették odalent. Pontosan ebben az irodában történt, ahol senki se láthatta. A háta mögé lépett, és onnan nyúlt előre. Akkor összerezzent, véletlennek gondolta, de mivel nem történt más, és kapott csokit, nem vette szívére a dolgot. Ám hónapokon keresztül folytatódott a dolog. A simogatásból markolás lett, majd kérés, hogy vegye elő, hadd lássa, megfelelően fejlődik-e, és eljött a pillanat, amikor neki kellett megérinteni a férfiét.
Döbbenetesen nagy és vastag volt az övéhez képest. Sose felejtette a mosolyt, amit kapott érte. Az igazgató rákacsintott. Kedvesen kérte, hogy ezt a kis játékot soha senkinek ne említse, mert ez a kettejük titka. Lacinak remegett a lába. Torkában lenyelhetetlen gombóc nőtt, de nem sírt, amikor kijött a szobából. Tulajdonképpen azt se tudta, mi történik vele.
A többiekkel nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert vagy elküldték volna a francba, vagy heteken át gúnyolták volna. Hosszú idő múltán jött csak rá, hogy másoknak is vannak hasonló titkai. Egyszer Robit látta kijönni, és arcán olyan fájdalom ült, amilyet addig nem látott, pedig odabent senkinek se volt újdonság a szenvedés. Mi történhetett vele, kérdezte magában, pedig tudta. Olyan pontosan tudta, hogy legszívesebben lehányta volna magát a képmutató kérdésért. Mégse ment oda hozzá. Hetek teltek el, mire meg merte szólítani.
Robi egy évvel volt idősebb nála, és azt mondta, egy napon megöli az igazgatót, még akkor is, ha cigit ad neki titokban. Laci megdöbbent. Neki csokit, másnak meg mást. Robi nem volt annyira zárkózott, mint ő, ömlött belőle a szitok, amikor óvatosan rákérdezett. Nem mondta ki, csak úgy elkezdte, majd elhallgatott. Mintha azt várta volna, hogy legyen végre valaki, aki megkérdi a nagy titkot. Vagyunk egypáran, közölte. A kisebbeket szereti, mert azok még ártatlanok. Neked kellett már szopnod, faggatta gúnyosan. Arca piroslott, mint a nyári paradicsom. Megrázta a fejét. No, akkor majd kell, nyögte ki és felállt. Jobb, ha nem pofázol róla, mert láttam olyanokat, akik rosszul jártak, súgta, és komótosan elsétált. Hogy lehet itt rosszabbul járni, töprengett sokáig. Már százszor látta, hogy cigit nyomnak el a kisebbek fején, hogy valakinek eltörik az ujját, úgy, hogy az ajtónyílásba szorítják, de a szimpla verés se volt ritka, főleg a gyomros, mert az nem látszott.
Robinak mindenben igaza lett. Később megtette. Nem volt választása. A zárt ajtó mögött amúgyse látszott, mit érez vagy tesz egy gyerek.
A bomba fél éve robbant, akkor, amikor Pandúr megszökött az otthonból, és hónapokig nem hallottak felőle. Aztán megjelentek a rendőrök, de nem őt hozták vissza, pedig még csak tizenhat múlt, hanem velük akartak beszélni, akik ott éltek hosszú ideje. Egyesével, külön-külön. Ha a többiek értették is miről van szó, hallgattak.
Csak az egyik nagyfiú, a Karvaly, akinek olyan orra volt, mint egy hatalmas csőr, merte kinyitni a száját a folyosón, és azt kiabálta, hogy rohadjon meg minden szemét alak a világon az igazgatóval együtt. Akkor tudta meg, hogy kiderült, mi zajlik az irodában, később már az igazgató lakásán is.
Őt is kérdezték. Hallgatott. Ki se tudta volna mondani, miket élt meg, a szavak arra nem passzoltak. Az érzéseit sose tanulta meg felhozni magából. De mielőtt elbocsátották volna, mégis elsírta magát. Végül leírt mindent úgy, ahogy képes volt rá. A rendőrnő és a másik csak bólogatott. Attól félt, meg akarják simogatni a fejét, de nem nyúltak hozzá. Viszont a nőnek jó illata volt. Öblítőszag áradt a ruhájából.
– Laci, én nem olyannak ismerlek téged, aki hazudik. A többiek mennek a másik után, mint a pincsikutyák. Te ne tedd! Legyél te az egyetlen őszinte ebben a tetves otthonban, és vond vissza, amit mondtál. Jobban jársz! Hová mennél, ha kidobnak innen? Az igazgató úr biztosan megteszi, mert semmi szüksége olyanokra, akik befeketítik ártatlanul. Hidd el, nem olyan szörnyű itt az élet! Sokan elkallódnak, akik alig várják, hogy kint legyenek a nagybetűs életben!
A fiú maga elé meredt. Az udvaron szokatlanul nagy volt a csend. Eszébe jutott, hogy a banda moziba ment. Valami horror szarra. Ő azért maradt otthon, mert hasmenése volt.
– Ne kelljen már kérlelni! Csak pár mondat… Kezdd el! Én, Farkas László, visszavonom, amit mondtam. Csak a harag beszélt belőlem. Semmi olyasmi nem történt, amit leírtam…Ennyi az egész. Ugye, nem sok? Ha megvagyunk, megy tovább az élet. Adok széntablettát, és mindjárt jobban leszel.
A fosos, ahogy Joe mondaná, bólintott. Karcsi bá felsóhajtott és a tollra mutatott.
Kép forrása: Pinterest
