Forró nyár van, de hiányzik a lassuló idő, amikor a galambok a ház tövében perlekedtek és nem történt más semmi, csak őket hallgattuk, mégsem volt unalmas. Hiányzik a paradicsomfőzés, amikor még a paradicsom nem volt olyan kemény, mint egy teniszlabda és leesve nagyot placcsant, mi pedig odaugrottunk, hogy felkapjuk, mert menteni kellett minden cseppjét. Anyánk szigorú tekintete nem hagyta kárba veszni, mi pedig nem engedhettük meg a rosszalló nézését.
Hiányoznak a nagy beszélgetős esték, amikor a házunk előtt, a járdán ülve hallgattuk a tücsköket. Világmegváltás zajlott, mert kamaszként elhittük, hogy mindent megtehetünk. Nem csipogott, nem pittyegett semmi körülöttünk, csak egymás szavát ízlelgettük és hittük, a kamaszbarátságok valóban örökké tartanak. Hiába sötétedett be, az idő nem lépkedett gyorsabban, csak az este sodort felénk egy elfelejtett illatot. Nyíltak a rózsák, a fűnek kesernyés szaga volt. Néha egy-egy hangya végiggyalogolt a lábunkon. A csillagok másképp ragyogtak, mert akkor még hívogattak bennünket egy új világba, ma meg már elbújnak, és csak olykor-olykor kukkantanak ki a felhők mögül. Mintha azt kérdeznék, merre vagytok, ti régi álmodozók? Vannak-e még terveitek?
Hiányoznak a régi őszinteségek, amelyek nem voltak tele bántással, mert ha valaki meg is mondta, hogy nem helyesli, amit teszünk, vagy egyszerűen csak közölte, hogy idióták vagyunk, akkor tudtuk, hogy nem a rossz szándék mondatja, hanem ez csak valami nyakonlegyintős figyelmeztetés: ideje észre térni és más irányt keresni.
Hiányoznak a hétköznapok, amelyek nem rohantak így el azt éreztetve, hogy nem tettünk semmi hasznosat, csak épp igyekeztünk túlélni a percet. Hiányoznak a vasárnapok, amikor a harangszó templomba hívott, de nekünk nem akaródzott menni, és ahogy a régi papunk mondta, minden bizonnyal azért, mert fűtöttek az ágyunk alatt az ördögök. Egyszer meg is néztem úgy hétévesként, de nem találtam egyet sem. Talán akkor ugrottak el gyújtósért?
Hiányoznak a valaha sem volt nagy szerelmek, amelyekben mégis tudtunk bízni. Azok, amelyek soha nem valósultak meg és ez volt a mi igazi szerencsénk. De jó is, hogy nem lettünk azok férjei, feleségei, akik akkor annyi örömöt és bánatot okoztak! Ma meg csendesen mosolygunk rajtuk, mert a régi vágyak már nem kínoznak bennünket.
Hiányoznak a csendes alkonyok, amikor hallani lehetett a kakukk hangját. Meg kellett számolni hányszor kiált bele a világba, és ha sikerült, megtudhattuk, hány évig élünk még. Félelmetes számok jöttek ki. Most, amikor a kakukk is már ritkán mutatkozik, tudjuk, a hangja nem ad éveket az életünkhöz.
Hiányoznak a régen elmentek, akiknek a szava már alig cseng a fülünkben, de néha a városi forgatagban, vagy a piacon látni véljük a mozdulatukat, a járásukat, a biciklijüket, amint kissé megdőlve tolják.
Hiányoznak a régi illatok, amik egy nyári estét halhatatlanná tettek. A mámoros hársfa, az ázott föld, a szánkban lágyan olvadó málna.
A napraforgók bágyadt bólogatása, a poros utak, a levágott lucerna, mind-mind elénk sodor egy megsárgult fényképet. A fateknőben sikítva pancsoló kisgyereket, a dinnyét fülével is majszoló másikat. Amikor a piszkos kéz még nem volt veszedelem. A szomszéd fiú eperrel összekent feje viszont az volt, mert megjelent előttünk és útonállót játszott.
Hiányoznak a semmi-kis verebek, amik mindig mintha kicsit idegesek lettek volna. Figyeltük őket. Mindig egy-egy mag körül zizegtek, és annyira tudtak koncentrálni arra a megtalált szemecskére, hogy nem vették észre a puhaléptű macskát.
Hiányoznak a köszönések, a felesleges kérdések a szomszédoktól. A dohos pincék szaga, mert biztosan nekünk kellett lemenni oda valamiért. A megrepedt tégla-lépcsők, a nyirkos falak mindig a félelem-falát nyitották ki előttünk. Oda hiába áramlott be fény, mindig sötét benn, és a falakat pókhálószőnyeg díszítette. Micsoda megkönnyebbülés volt feljönni és lakattal zárni az ajtaját!
Hiányoznak a tölcsérből kicsorduló fagylaltok, amelyek puhák voltak és édesek. Lágyan folytak végig a csuklónkon és a ragacstól hangosan nevettünk. Az orrunk is nyalintott belőle, de ezt senki nem bánta, mert hideg volt és nyárszagú.
Nyár van megint. Sokadik. Ragyog a nap, valószínűtlenül kék az ég. Egyszer majd ezek a pillantok fognak hiányozni. Pedig, ami most van, az a legszebb. Meg kell tanulnunk megragadni és megtartani.
Kép forrása: Pinterest
