Félix alig látott a dühtől. Megszerezte a gömböket és mire ment velük? Idióta öccse is eltűnt, és a lány se volt már segítségére. Honnan a büdös francból szerezze meg a harmadik gömböt, ez járt a fejében, ahogy zsebre tett kézzel ballagott hazafelé. Gyűlölte a várost, az itteni nyálkás hideget, és hiányzott neki minden, ami Svájchoz közötte. Hiába volt ott is hideg, az másképpen járta át a testét. Feldobta és tettekre sarkallta.
Itt azonban behúzott nyakkal siettek az emberek, és eszük ágában sem volt többet remélni az élettől, mint amit kaptak. Ő úgy érezte, amiben él, az csak átmeneti rossz, és bár az üzletei nem jöttek be, biztos volt abban, hogy a családi vagyon képes lesz megadni neki azt a pazar életmódot, amire vágyott. Pocsékul ment mostanában a biznisz, és ha ez nem változik, akkor még az élete is veszélybe kerül. Azok nem teketóriáznak, nem fogják mosolyogva elengedni a tartozását. A gondolatba beleborzongott, mert akármilyen is volt, egy életet kapott valakitől, legyen az Isten vagy a szülei, és azzal nem akart szórakozni.
Arra gondolt, érdemes lenne még egyszer komolyabban elbeszélgetnie Sárával, de előtte Albertet hívogatta, ám csak a hangposta gépies szavait hallotta századszorra is. A nyomorult, morogta. Biztosan lelépett, mert gyenge a gyomra, és nem bírna el egy kis vért. Nem maradt más hátra, mint felkeresnie a lányt, így belenézett a telefonjába, és látta, hogy nincs túl messze a lakása attól a helytől, amelyen épp halad.
Befordult a legközelebbi sarkon, és újra abban az utcában találta magát, amelyben az antik dolgokat árusító öreggel került szembe nem is olyan rég. A szánalmas vénember, aki azt hiszi, van vevő a portékájára, gondolta, és nagyot köpött. Ám a bolt elé érve meggondolta magát. Nem ment tovább, hanem a kilincs után nyúlt, és olyan keményen nyomta le, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy mire való. Mozdulatában nyers erő lakozott, az ajtó bele is remegett.
– Jó estét! – Hangja nem volt bizalomgerjesztő.
– Mit akar megint? – förmedt rá az öreg, és alig nézett fel az óra belsejéből, amit javított. – Megkapta, amit akart, hagyjon már engem békén. Ha tudtam volna…
– Mit? Ugyan mit? Maga egy szenilis vénember, ne mondja meg nekem, mit csináljak. Annyit azonban áruljon, míg szépen beszélek, hogy van-e még önnél esetleg egy hógömb, mert gyűjtöm őket.
– Még egy? – hördült fel az öreg veszélyt szimatolva. – Mit gondol maga, hogy itt raktározom a világ összes darabját?
Tekintetével a telefonját kereste, és csak nehezen vette észre, hogy épp az orra előtt van, csak épp rádobta a sálját, miközben nemrég feltakarította az összetört gömb szilánkjait. Álmában se gondolta volna, hogy azok a giccsek ennyire érértékesek lesznek. Nem mintha gyémántra vágyott volna, az ő korában az idő lehetett volna a valódi gyémánt, azzal meg nem rendelkezett.
– Nem hiszek magának! Vezessen a raktárba, látni akarom, mit rejteget odabent! – Félix hangja fenyegetővé vált, és zsebébe nyúlt, hogy előkeresse a pisztolyát, ami nélkül nem ment sehová.
– Jól van, jöjjön! Nincs itt semmi érdekes, csak limlom, én tényleg nem értem, miért akar magának egy gömböt. Menjen el bármelyik kacatos boltba és vehet százával.
– Pofa be! Nekem nem bóvli kel! – ordított fel a „vevő”, és előrántotta revolverét. – Indulás!
– Megyek, megyek! Mondja, maga, ha nem tévedek, Szilassy Kristóf fia, nem igaz? – kérdezte óvatosan, ahogy kinyitotta pincelejárót.
– De, a fiatalabbiké! Honnan a pokolból tudja?
– Ismertem még ifjú korában. Nem volt egyszerű ember…
Félix felnevetett.
– Ismerte? Ugyan honnan?
– Elvette tőlem a menyasszonyom, pontosabban magába bolondította, majd eldobta, mint a szemetet.
A betolakodó felröhögött. Kicsit melege lett ezektől a mondatoktól, maga se értette az okát.
– Aha, ő volt Edit, nem? Az a nagyorrú zsidó lány, akit nem vehetett el? Miatta szakad meg az apa-fia kapcsolat.
Az öreg megfordult a lépcsőn és erősen a mögötte jövő arcába nézett.
– Az nem lett volna halálos, de az, amit az apja művelt bosszúból, az már tragédia volt.
– Az apám? Talán inkább a nagyapám. Tudom, most azzal jött, hogy elvette a zsidók pénzét, pedig nem volt joga hozzá.
– Elvette, de nem a pénzüket, hanem az életüket, a jövőjüket…A pénz századrangú lett volna.
– Fogja be! Nem érdekel engem ez már! Semmi közöm hozzá, engem csak vezessen le a pincébe, és mutassa meg az összes hógömböt, amit ott tárol.
– Fiatalember, értse meg, hogy egyet se tartok. Nem olyan nagyon kelendő, mint gondolná!
– Hazudik! Érzem, hogy titkol valamit.
– Igaza van. Nagyon is. Én vagyok az egyike azoknak, akiket bezárt a templom sekrestyéjébe az ön rokona, és csak azért menekültem meg, mert kifértem a keskeny ablakon.
Félix egy pillanatra megtorpant. Mi köze neki ehhez a históriához? Elmúlt már nyolcvan év, ki a csoda akar még ilyesmikkel foglalkozni? Az öregekben az a legrosszabb, hogy sose engedik el a múltat. Úgy kapaszkodnak bele, mint a zsákmányt elejtő kutya, aki jutalmat remél a gazdájától. Megcsóválta a fejét, és kezdett arra gondolni, hogy talán mégiscsak az idejét vesztegeti.
– Jól van, kíméljen meg a sztoritól! Engedjen, hadd menjek előre, és nézzek szét, hátha akad valami, ami kedvemre való.
Azzal félrelökte az agg férfit, és belépett a dohos, alig kivilágított pince ajtaján.
– Van itt villany? – kérdezte, de választ nem kapott, mert a mögötte jövő egy váratlan mozdulattal meglökte, majd szélsebesen rázárta az ajtót.
– Ott rohadj meg, ahol vagy! – mondta csendesen az aggastyán. Azzal visszacsoszogott a lépcsőn az üzletbe, és nem hallotta vagy nem akarta hallani, hogy odalent valaki úgy üvölt, mint a csapdába esett vad.
Szilassy Félix ezekben a percekben nem is volt több rászedett és elejtett vadnál, aki nem tud elfutni, hiába akar.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
