Sára úgy ébredt, hogy már nem szédült, feje kitisztult, és a körülményekhez képest egészen frissnek érezte magát. A betegség, mint sok esetben, őt is ráébresztette a gondolkodásra, amellyel nem akart sok időt tölteni. Mondjuk ki bátran, a felesleges gondolkodás volt, amit el akart kerülni. A pezsgő a konyhaszekrénybe került, és esze ágában sem volt azzal foglalkozni, hogy majd ismeretlennel megissza, aki szemrebbenés nélkül összejött a kolléganőjével.
Feltápászkodott, lezuhanyozott, majd lehúzta az ágyneműt. Amint kinyitotta az ablakokat, azonnal észrevette, milyen száraz, hideg levegő áramlik befelé, és már ettől is jobban érezte magát. Sorozata hetekre előre készen volt, így egy kávé után energikusan vágott neki a napnak, nem sejtve, hogy a jó kezdet, talán egy jó folytatást is eredményez. A már kora reggel siető város nyüzsgése megnyugtatta, és hosszú, meleg kabátjában, vastag sapkájában és sáljában úgy lépett a szerkesztőségbe, mint, aki épp világot akar váltani. Sejtette, hogy a többiek nem sietnek annyira, mint ő, és igaza lett. Az egyik asztalnál mégis a kialvatlan Samut pillantotta meg, akivel nem volt különösebben jóban. Magának való, kissé agresszív fickónak tartotta, mert azt képzelte, hogy mindenhez ért, legfőképpen a külpolitikához. Hiába mondták neki, hogy az ő kis lapjuk nem a New York Times, mindent véresen komolyan vett, és percenként megsértődött. A harmincas srác, amikor észrevette fáradtan elmosolyodott.
– Isten hozott a munka frontján! – mondta. – Jól vagy?
– Igen, végre! – felelte és már bújt is ki a kabátjából.
– Az jó! Azt hiszem, találtam neked jó megoldást a kódodra! Ha hiszed, ha nem, szerintem az a betűsor és a számok sírhelyet jelölnek.
Sára kezében megállt a kabát. Visszafordult, és egy pillanatig szóhoz sem jutott.
– Sírhelyet? Ez nem jutott eszembe. Úgy tudtam, a parcellákat máshogyan számozzák.
– Ez igaz, de régen nem ez volt a szokás! – Samu szemében valami huncutság ült, ami szinte várta, hogy kérleljék a folytatásért.
– Te tényleg komolyan beszélsz vagy ugratsz engem? – nevette el magát a lány, mert gyanakodni kezdett, főleg, mert kollégája nem volt a kedvesség mintaképe, most pedig vizeskék szeme szinte átlátszott a fura mondanivaló súlya alatt.
– Gyere, ülj le! Mutatom! – Azzal közelebb húzta az egyik görgős széket, és megvárta, hogy a lány elhelyezkedik. – Ne aggódj, nem félek a betegségektől, immunis vagyok.
– Jó neked! – hangzott a hitetlenkedő válasz.
– Nézd! A temető mai része, amit ismerünk, valóban máshogy van számozva. De vannak régebbi sírok, ott, egészen a fal tövében, vagy azon túl. Azon a részen épp olyan a számozás, amilyen a papírodon!
– A fal tövében? Ezt honnan látod?
– Itt az alaprajz! És mindig is érdekeltek a temetők. Tudom, hogy a város régebbi temetőjét kibővítették, és arra is rájöttem, hogy a falat ott húzták meg, ahová az öngyilkosokat földelték el. Tudod, akik nem kerülhettek megszentelt földbe…
– Az öngyilkosság miatt?
– De azért azoknak a síroknak is van száma, és a betűid esetleg rejthetnek egy nevet, akit az egyház szívesen eltitkolt volna, vagy épp a családja. Nem mondom, hogy ez a megoldás, de hogy megér egy próbát, az biztos!
Sára szíve hevesen kezdett verni. Millió gondolat futott át az agyán.
– Menj csak, nemsokára nyit! Vagy elvigyelek kocsival? Vagy busszal mennél?
– Nem is tudom…
– Hülye kérdés volt. Senki nem buszozik szívesen a fagyban. Induljunk! Hagyok egy cetlit a főnöknek, de szerintem mire beérnek, mi vissza is érünk.
A lány felkapta a kabátját, és nézte, amint egy üzenetet firkant a fiú és a monitorra nyomja.
– Induljunk! Világéletemben oknyomozó újságíró akartam lenni, úgy látom, eljött az ideje. Hihetetlen, hogy mennyire felkavartad a vizet a hógömböddel. Az egész szerkesztőség titkon nyomoz, nehogy azt hidd, hogy teszik a dolgukat. Engem meg a világpolitika megvár, csak nem robban ki a világháború, amíg mi utánajárunk a dolgoknak!
Sára arcára kiült a döbbenet, ugyanis ehhez hasonló monológót még soha nem hallott Samutól. Percek múlva már a sárga kocsiban robogtak. Éppolyan sárga Skoda volt, amilyenek a taxik, és tudta, hogy ez nem lehet véletlen. Oldalvást az arcára pillantott, és most tűnt fel neki, hogy a szemüveges, sovány srác, nem akkora kocka, mint hitte. A régi temető, amelyet már ritkán használtak, nyitva volt. A nehéz vaskapu, egyik szárnya kitárva, pontosan előtte parkoltak le, hiszen nem lehetett nagy forgalomra számítani. Közel és távol is csak egy fekete autó állt a túloldalon. Kinek is jutna eszébe hajnali kilenckor télen a temetőben bóklászni?
– Szerinted, tud valaki nekünk segíteni? – kérdezte a lány, miközben a virágosbódék felé pislogott, ahol természetesen egyetlen ember sem volt.
– Fogalmam sincs, de csak van egy őr, gondnok vagy hasonló! Siessünk, mert jó lenne, ha nem fáznál meg újra. Lehet, hogy nem kellett volna szólnom erről, ráért volna pár nap múlva is, amikor valóban jobban leszel!
Sára elnevette magát, és szorosan összehúzta kabátját. Hideg volt, csontig hatoló, és nála kesztyű sem volt, reggel még nem temetőlátogatásra készült.
A gondnok kicsi irodája szintén zárva volt, de a kulcs kívül lifegett a zárban.
– Azt hiszem, valaki nagyon siethetett! – jegyezte meg a lány.
– Vagy nem számított tolvajokra, netán érdeklődőkre…
– Várjunk vagy keressük meg?
– Szerintem, ne toporgjunk itt, nem mehetett messzire, inkább nézzünk szét! Arra – mutatott jobbra, – látod, annak a falnak a tövében vannak azok, akik nem várták meg Isten döntését. Az egyház nagyon nem kedveli az ilyesmit…Legalább látogassuk meg a területet, ki tudja, hányan lehetnek, vagy épp elárul-e valamit a sírjuk.
Mindketten zsebre vágott kézzel a száraz fűcsomók között elindultak a tekintélyt parancsoló kőfal felé. A látványra, ami fogadta őket, egyikük sem volt felkészülve. A magas sírkövek és obeliszkek takarásában váratlanul két embert pillantottak meg. Az egyik a földön feküdt, a másik a fölébe tornyosult. Sára lába földbe gyökerezett a látványtól. Bár nem ismerte fel azonnal, nem kellett neki sok, hogy rájöjjön, hogy kinek a hátát látja. A földön fekvő öregember úgy látszott, nincs magánál, de a másik igen, épp a nyakát fojtogatta.
– Úristen! – kiáltott fel. Albert megfordult, és ha lehet, még jobban csodálkozott, mint a másik kettő. Samu hol Sárára nézett, hol az idegenre, hol meg a hófehér arcú öregemberre, akiben nem sok élet maradhatott a látottak alapján.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
