Hogyan ne “nagymamásodj be!” 30 évesen?

Mióta is tervezed azt a barátnős hétvégét? Egy éve?

 
 

Sajnálom, egy ideig be lehet magadat csapni, de nem örökké. Szívás. Kifogások széles választékából szemezgethetsz kedvedre. A jó öreg munka mindig kéznél van, de egy “nincs rá most pénzem” kártyát is bármikor előhúzhatsz a pakliból. De most komolyan, a mai világban a többség inkább mínuszban áll anyagilag.

Ha pedig már gyerkőcök lepik el a házat, a jolly joker kifogás garantált. Ezen kívül egyéb lehetséges mellébeszélések lehetnek még a házimunka (de ez elég gyenge), a kötelező rokonlátogatás és az egyéb programok (fogorvos, banki ügyintézés, szabad a vásár, csak a kreativitásod szabhat határt).

Az ügyesebbek ráadásul maguk is elhiszik, hogy semmire sincs idejük. És igen, tudom, az életkor előre haladtával igenis merül az aksi – én még csak 30 leszek, és már feleannyi erőm sincs mindenféle kimozdulós programhoz, mint tíz éve. Irigylem és csodálom azokat az idősebb párokat, akik nem a tévé előtt öregednek meg, hanem kimozdulnak és élik a világukat.

A kulcs szerintem a tudatosság. Nemkívánatos teendőd (értsd: munka, házimunka, ügyintézés) mindig lesz annyi, ami egyébként is kitöltené a drága szabadidődet. Egyébként nem gondolom, hogy a negyven órás munkaviszony is feltétlenül normális lenne – nekem igazán akkor volt időm magamra, mikor csak harminc órában húztam az igát. Nyilván ezt az anyagiaktól függően mérlegelni kell, de nem biztos, hogy mindig, minden körülmény közt érdemes megszakadni a pénzért. Úgysincs olyan, hogy elég.

Számomra a tudatosság olyan, mint a fűnyírás – sajnálom, de magasztosabb hasonlat most nem jutott eszembe. Ha csak élsz a vakvilágba, és hagyod, hogy a kerted elgazosodjon, akkor bizony térdig fog érni a dzsindzsás. Viszont ha legalább megpróbálsz úgy-ahogy rendet tartani az életedben, és fáradtságot nem sajnálva nyírod azt a füvet, annak meg lesz az eredménye.

Merthogy általában elég csak egy pillanatra elengedned magad, és máris beborít a káosz – az élet már csak ilyen. Ugyanez igaz a társas kapcsolatokra és a színesebb életmódra is, nem kell csodálkozni, ha nem hívnak el sehova, ha csak 5 nap késéssel válaszolsz. Introvertáltként ez nekem különösen nagy nehézséget okoz – viszont igenis erőt veszek magamon, és találkozok a barátnőimmel. Úgy is, hogy röpke 210 km választ el tőlük.

Nálam egyébként a legnagyobb motiváció a félelem és a “nehogy már én legyek a magányos banya” érzés. Az ember társas lény – a párkapcsolatok szavatossági ideje mostanában elég rövid, miben bízzon hát az ember, ha nem a barátaiban? Egyedül ebben a világban szerintem senki nem élheti túl – és tegyük hozzá, nem is érdemes. Ráadásul a barátok elvileg szeretik egymást, a szeretet egyik feltétele pedig a megfelelő mennyiségben eltöltött idő.

Épp ezért rengeteg kapcsolatom gyakorlatilag magától, természetes úton szelektálódott. Nincs időm arra, hogy egyszerre 10 jóbarátom legyen – a maradék néhányra is csak nehezen tudok kiszorítani némi időt, de megteszem, mert fontosak. És ha már együtt vagyunk, igyekszünk nem csak a kocsmában vegetálni (na jó, ez nem jön mindig össze), hanem igenis elmegyünk különféle programokra.

Mindez persze nem menne előre fixált időpontok nélkül. A spontaneitás jó ötletnek tűnik, de a felnőttkorban valljuk be, csak ritkán valósul meg. Szóval azt tanácsolom, beszélj le előre bármilyen szuper programot a barátnőiddel – a lényeg, hogy jól érezzétek magatokat, és együtt legyetek. Aztán majd ha idős asszonyként a tükörbe nézel, el tudd mondani, hogy volt életed, amire boldog mosollyal tudsz visszaemlékezni.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here