Szeptember van, anyám hónapja. Mindig ő jut eszembe az őszről, mert mindig erősen kellett figyelnem arra, hogy ne felejtsem el a születésnapját. Bár váltig állította, hogy neki aztán nem fontos, azért megsértődött, ha túl későn köszöntöttem. Nem másnap, hanem az adott napon nem elég korán.
Mostanában sokat gondolok anyám főztjére, azokra ételekre, amelyeket soha többé nem tudok megízlelni, mert már nem él, aki megfőzné. Ha belegebednék se tudnék olyan illatos borsólevest csinálni, amilyet ő, pedig nem volt nagy szakács. Kifejezetten utált főzni, sütni meg pláne. Hetente elmondta, hogy szívesen elmenne a főzés temetésére.
Valóban minden nap főzött, ám nem különösebben izgalmas dolgokat, mert csirkepaprikás és rántott csirke ki nem maradhatott a heti menüből. Öklömnyi nokedliket szaggatott, amikből sose jutott elég a családnak.
Amit valaha nagyon nem szerettem, az a barátfüle volt. Elnéztem, ahogy akkurátusan nyújtja a tésztát, kiszaggatja, és valami olcsó, folyékony baracklekvárt tesz a tésztácskákra, aminek köze nem volt a finom, sűrűre főzött dzsemhez. Mégis tetszett, ahogy a párnák szélét lenyomkodja, majd morzsát pirít, de nem boltit, hanem igazi kenyérmorzsa-maradékot. Mégse kedveltem ezt a fura nevű ebédet, ami mellé biztosan krumplilevest készített, amit szintén szívesen elkerültem volna. A főtt krumpli íze csikorgott a számban. Most mégis az jár a fejemben, de jó is lenne az asztal mellé kuporodni, és azzal az asszonnyal beszélgetni, akivel, míg élt, nem értettem szót. Nem találtuk meg a közös hangot. Tele voltam sérelemmel, nem érdekelt miért olyan közönyös velem, haragudtam, hogy az.
Ott ülnék, és kérném, hadd kapjak egy darabka tésztát, amit a sparhelt tetején ropogósra süthetek. Annál finomabbat, ízletesebbek azóta se ettem, és ebben benne volt az is, hogy anyám ezen tevékenységembe ritkán egyezett bele. Azt mondta, büdös lesz tőle a konyha, és erre visszaemlékezve mosolyognom kell, mert a mi konyhánk sose volt rózsaillatú, hiszen kukoricacsutkát hordtunk be kintről. Anyám gyakran odabent cigarettázott, és emellett nem is volt rajta ablak, csak egy udvarra nyíló ajtó, amit nem volt szabad kinyitni, mert télen kiszökött a meleg, nyáron meg beszálltak a legyek. Így az én sült tésztadarabom maga volt a fejedelmi étek, már, ha engedélyt kaptam rá. Ahhoz hasonlót azóta se ettem. Néha jártamban-keltemben megérzem az illatát, de az is lehet, hogy inkább egy illat-emlék villan fel bennem, hiszen hol lenne már olyan sparhelten sült tészta a mai világban?
Hogy lehet-e örökölni a főzés „nemszeretését”, nem tudom, de nekem sikerült. Jöhet elém ezer meg ezer recept, egy se hoz lázba. Természetesen elmentem őket garmadával a telefonomba, de soha nem veszem elő egyiket sem. A sütéssel hasonlóképpen vagyok. Sokszor gondolok a gyerekemre, akinek nem készítettem finom tortákat, kifliket, no meg bejglit, hanem megkerestem a legjobb helyet, ahol vehettem, és már oda is varázsoltam az asztalunkra. Egyetlen dolgot tudok csak jól sütni: épp azt, amit anyám is. Piskótát. Nem mondom, hogy szeretem is csinálni, de ha úgy adódik, mindig sikerül.
A barátfüle viszont hiányzik. Nekem sose lesz belőle derelye, mert az a folyékony lekvárral töltött párnácska mindig is megmarad valami kurta-furcsa ételnek, amiről a gyerekkorom hosszú nyara jut eszembe, amikor kinn búgtak a galambok, benn pedig nyúltunk a sezlonon az unalomtól. Aztán, ha megjelent egyik-másik barátnőm és annyit mondott, jó lenne ipiapacsozni, azonnal felpattantam, és már futottam is, nehogy az öcsém rájöjjön, hogy otthon hagytam.
Szeptember van, közeledik anyám születésnapja, és megint erősen koncentrálok, el ne felejtsem. Már négy éve nem ünnepli földi körülmények között, de ha élne, hetvenkilenc lenne. Tudom, hogy most sem szabad elfelejtenem, köszöntenem kell, mert ha egyszer odafönn összefutunk, számon fogja kérni. Én meg restellném azt mondani neki, hogy sok dolgom volt, meg egyebek. Elég lenne egy tekintet, ha van olyan a halál után, és én megint kislány lennék, aki a hokedlin kuporogva lesi a tésztát, amelyből talán csurran-cseppen neki is egy darab.
Anyám mesélne újra, ha épp lenne hozzá kedve, mert nem a barátságos mesélésről volt híres, hogy a nagymamám cseléd volt egy birtokon, ahol az úr egy igen jóképű kackiás bajszú gróf volt. Igen szerette a csinos cselédlányokat, főleg a nagymamámat, akinek derékig érő szőke haja volt.
Talán már tudnám úgy hallgatni, hogy nem gondolnék semmi másra, csak a régi mesére, aminek ízét a számban érzem a piruló tészta könnyen szálló illata nyomán.
Kép forrása: Pinterest
