Az igaz történetekkel az a legnagyobb baj, hogy igazak. És az igazság közel sem olyan jó érzés, mint amennyire hisszük. Most leírom pontosan azt a beszélgetést, amelyet egy közeli barátnőm osztott meg majdnem sírva, dühöngve. Mert a kettő könnyen együtt jár, ha az ember szíve nagyon fáj. Nevezzük őt Lindának, az ex-anyóst pedig annak, ami. Mondanám, hogy banyának, de maradjunk konszolidáltabb keretek között. A történet keretét egy szülinapi köszöntés apropója adja, és a tény, hogy van egy nagymama, aki különbséget tesz az unokái között. Régen ezt azzal magyarázta, hogy nem szereti a lányokat, mert neki fiai voltak, de a sors úgy hozta, hogy egyetlen fiúunokája után, jött egy lány, akit nem tudott szeretni, erre a a sors adott neki még kettőt, de a másik fia családjából, abból, ahonnét a fiú is származott.
Ex-anyós: Szervusz, Linda! Azért kereslek, mert szeretném megköszönni, hogy felköszöntöttél a Facebookon. Kedves vagy.
Linda: Isten éltessen, remélem, jól vagy.
Ex-anyós: Hát nem könnyű elhinnem, hogy nyolcvanegy lettem. Nehezemre esik minden, nem szívesen mozdulok ki itthonról, de a lakótelepen minden közel van, így nem gond, és persze jönnek Laciék, és ők hoznak mindent, amire szükségem van. (Laci a kisebbik fia, neki van egy kapcsolatból született fia, a csodás első unoka, és a későbbi házasságából két lánya – egy másik nőtől). Te hogy vagy?
Linda: Jól, köszönöm. A munkám is sikeres, nem panaszkodhatok.
Ex-anyós: Megkérdezhetem, hogy van valakid? Nem azért, csak úgy…
Linda: Nincs. De nem erre koncentrálok.
Ex-anyós: Értem, mindegy. Igaz, hogy Katáék (a nemszeretem unoka!) külföldre készülnek? Nagyon bátrak. Nem is értem. No, meg neked ott van már az unokád is, nem?
Linda: De! Egy tündér, nagyon szeretek vele lenni. Igen, elmennek, itthon nem tudnak boldogulni.
Ex-anyós, aki sose szerette Katát, amire nem volt oka, csak nem engedte közel magához, így most úgy viselkedik, mintha nem is az ő unokája lenne: Jaj, el kell mondanom, hogy Gabikám (Laci fia gyereke), fantasztikusan úszik. Gabikám mindenben jó, okos, kiváló volt a bizonyítványa, pedig nem is tanul, és hat dicséretet kapott félévkor. De Kirám is, mert ő is kiváló, és egyszerűen nem lehet betelni vele, annyira sikeres. Ő az osztályban a legeredményesebb, jó tanuló, jó sportoló.
Linda (dühösen, mert az ő lányát sose dicsérte anyósa, pedig ugyanolyan unokája, sose mondott rá egy jó szót se, nem hívta Katámnak): Nem a jó bizonyítvány a boldog élet bizonyítéka. Ezt már rég tudjuk.
Ex-anyós: Persze, de azért mindkét lány nagyon ügyes, és otthon is sokat segítenek, és az apjuk is odavan értük. De Ábel is nagyon jó munkaerő, régóta dolgozik egy étteremben, szeretik, megbízható…
Linda (egyre haragosabb, mert mindenki jobb, mint az ő lánya, aki szintén okos, sikeres és talpraesett, csak a mama nem látná be, ha beledöglik, akkor se!): Akkor jó.
Ex-anyós, mint aki jól végezte dolgát: Nem tartalak fel tovább, köszönöm a köszöntést. Szervusz.
Linda nagy levegő után: Szervusz!
Kinyomva, ledobva a telefont, hangosan káromkodni kezd:
– Dögöljek meg, ha még egyszer felhívom! Mi a francért akarok én udvarias lenni? Tizenöt éve elváltunk, a fia volt életemben a legrosszabb kaland, de nevezhetjük házasságnak is. Soha, egyetlen alkalommal se vigyázott a második unokájára, mert lány…Mert szerinte túlságosan élénk…Nem, nem volt hiperaktív, csak nem ült vigyázzban két órán át, vagy nem dominózott egymagában csendben, levegőt se véve. Mi a jó eget akarok én egy olyan asszonytól, aki nem szereti a gyerekemet?! A dédunokáját se. Minek udvariaskodom én, idióta!
Utána felhívott és sírt. Azt kérdezte, miért? Miért van az, hogy a nagymama nem szereti az egyiket, de rajong a másikért, pedig a sorban a 3. és negyedik is lány! Őket miért? Rájuk miért vigyázott, miért dicsérgeti őket, és azt akire még tudott volna, mert fiatalabb volt, akivel eljárhatott volna játszótérre, parkba, moziba, sose hívta…MIÉRT? És miért volt ő akkora barom, hogy sose olvasta a fejére?! Most, amikor nyolcvanegy, most tegye? Van értelme?
Kép forrása: Pinterest
