Játszótéri története mindenkinek van. A gyerekek ezer olyan dolgot produkálnak, amelyre egy kezdő vagy akár haladó szülő nem tud felkészülni. Sokszor a rutin sem segít. Én is elmondhatom, hogy egyszer, amikor a barátnőmhöz készültem estefelé, és a lányom tudta, a csúszda tetejéről levetette magát a homokba. Nem túlzás, mert megállt, szólt, hogy nézzek oda, és mielőtt bármit tehettem volna, a kétévesen hason landolt a puha földön. Semmi baja nem lett, de hát egy friss anyuka ezt el nem hiszi, szalad az orvoshoz, ahol komolyan vették az esést, néztek is rám csúnyán, hogy miért hagytam, és benn tartották megfigyelésre éjszakára. Ennek persze az lett a következménye, hogy egy széken töltöttem az éjszakát a kórházban, ő meg aludt szép csendesen. A barátnős kávézást meg elfelejtettem egy időre.
Most a kedvenc történetem mesélem el, ami egy barátnőmé, akinek igen kacifántos kislánya volt. Már rég felnőtt, de kicsinek nem volt egyszerű vele. Az a fajta gyerek volt, akivel nem túlzás, hogy mindig, de mindig problémás volt az elindulás. Az öltözködés szerintem már pólyáskorban is kardinális kérdés lehetett, mert a kis bestia nem akart bármit felvenni. Mariann majd beleőszült a cirkuszokba, lassan rá is hagyta, ezért a kislány gyakran jelent meg fura összeállítású ruhákban. Mi csak nevettünk, de Mariann nem volt vicces kedvében, amíg ezen a szakaszon túl nem jutottak.
A hab a tortán az volt, amikor a kislány kitalálta, hogy nem fog hallgatni a nevére. Minden nap kisétáltak a közeli játszótérre, ott töltötték a fél délutánt, ahogy ez lenni szokott. Mira négyéves volt már, de nem hagyta, hogy irányítsák. A barátnőm többször elmondta, hogy vagy kormányfő lesz a gyerekből, vagy ő a sátán öreganyja. Mindig kinevettük, pedig kevés hozzá hasonlóval találkoztunk.
A játszóteres sztorin viszont dőltünk a röhögéstől. azonban vicces volt. Több órányi homokozás, fűtépés, csúszdázás után indulni akartak haza, amikor Mariann odaszólt a kislánynak, hogy szedelőzködjön, és dobálja be a homokozós cuccát nejlonzacskóba, de a kislány úgy viselkedett, mintha nem hallaná. Már meg se lepődött rajta, hanem felállt, odament, és egész közelről szól neki. Mira fapofával szórta tovább a homokot, és hiába mondott neki az anyja bármit, nem hallgatott rá. Legszívesebben felkapta volna, hogy elrángassa, de ahhoz túl sokan voltak a parkban, ezért úgy döntött, vár még egy kicsit, hátha abbahagyja a hülyeséget a gyerek. Még próbálkozott kétszer, de eredménytelenül.
Negyedóra elteltével Mira odasétált hozzá, és laza, kedves hangon kioktatta:
– Hiába kiabálsz! Itt nincs semmiféle Mira. Én Kovácsné vagyok, ha nem tudnád!
Mariann szeme tágra nyílt. Kovácsné? A kislány megfordult, és visszament a játékok közé.
Az anyja szétnézett, majd közepes hangerővel, hogy ne nézze mindenki komplett hülyének, utánaszólt:
– Kovácsné! Kovácsné! – Kétszer kellett, mert az említett elfoglalt volt. – Mennünk kell haza!
Ekkor Kovácsné a világ legtermészetesebb mosolyával bólintott. Felállt, és pillanatok alatt összecsomagolt.
Mariann a szeme sarkából látta, hogy a mellette ülő padon két nő összesúg. Mindegy, mondta magának, és kézen fogta Kovácsnét, aztán békésen hazasétáltak.
Kép forrása: Pinterest
