A redőny, amely rendes körülmények között, csak az ablak feléig tudott felkúszni, most erősen az ablakhoz ütődött. A kora szeptemberi levegő még üresre satírozta a hajnalt. Fél öt lehetett, senki nem járt a főúton, pedig a falu könnyen ébredezett. Régen a téesz-szel szemben ilyenkor már bekóválygott egy-egy traktoros, aki gyorsan ledöntött egy slivovicát, mert a szilvapálinka meghozta az aznapi munkakedvet. Aztán lassan megérkeztek az emberek és az álmot hangos kendővel törölte ki szemükből az ital. Kellett ez, mert a szürke napok ritkán váltak ünnepnapokká.
A másodszori zörgetés felébresztette a mélyen alvókat, mert egy riadt hang óvatosan annyit kérdezett: ki az. A válasz, amely csak egy én szó volt, a bentiekben kapkodást és visszafojtott sikoltást váltott ki.
Az én felől nem volt kétsége az asszonynak, aki vékony hálóingében a rozzant fakapuhoz csattogott. Papucsánál csak a szíve volt hangosabb. Elfordította a kallantyút, amely a zárást volt hivatott segíteni és már rántotta is a kilincset. Nem hazudott a hang és az anyai szív sem, mert valóban ott állt mosolyogva, húszéves ráncos arcával a fiú, akiről azt hitték, talán örökre elveszett. Bár Terus tudta, hogy az lehetetlen, mégsem aludt jól közel egy éve.
Az elején még nem volt baj, mert a katonaság az élet velejárója volt, még ha a világvégére is került a fia. Nem ő volt az egyetlen, aki elengedte a kezét és hagyta, hogy lehetetlen körülmények között gyötörjék magzatát. Amint lehetett, utána utazott, mert az eskütétel idejére már majd megszakadt a szíve az ürességtől. Látnia kellett, meg kellett simogatnia, biztosnak kellett lennie abban, hogy Attila él, nem pusztult bele az értelmetlen parancsok végrehajtásába. Volt, aki nem bírta. Előfordult, hogy egyik-másik kiskatona önmaga ellen fordult, mert az elkövetkező év rettenetes félelmét nem tudta feldolgozni. De Attila nem ilyen volt. Mindig többet bírt, mint az átlag, mindig különb volt, mint a többiek. Terus rajongó szemében tökéletes emberpéldány volt a fia.
És most ott állt előtte és ölelte szorosan, olyan szeretettel, amellyel csak az anyák képesek imádni a fiúgyereket, aki megtestesítette nekik a félistent.
– Engedd már el, hogy be tudjon jönni! Ne kell, hogy valaki meglássa! – szólalt meg ingerült hangon az apa, aki eddig a fia hátát sem tudta meglapogatni, mert Terustól nem fért hozzá. Nem volt az ölelgetős fajta, de egy fia volt és az épp a háborúból érkezett haza. Valószínűleg szökött, de erről még ráértek beszélgetni.
Az anya teste megfeszült az idegességtől, mert a hang kizökkentette az örömből. Elengedte a gyereket, akinek kosztól fénylő nyakát legszívesebben azonnal megsikálta volna, mint kiskorában.
Attila gyönyörű kisfiú volt. Dundi és bújós. Hízelgéssel mindig elérte a célját, és ha nagyon akart valamit, Terus ölébe kúszott és szorosan átölelte a nyakát. Ilyesmihez a családban nem voltak szokva, mert a szeretet, ha volt is bennük, nagyon mélyen a lélek pincéjében penészedett.
A lánya soha nem volt képes önfeledt ölelkezésre, igaz, ő sem vonta magához. Idegen volt a számára nagy barna szemével és mindent figyelő tekintetével. Mintha belelátott volna az emberbe, és ha belelátott, akkor tudta, hogy Terus nem szereti őt. Vékonyka testét kisbabaként is ridegen szemlélte. Amikor beteg lett és kórházba került tíz hétre, Terus nem túl gyakran látogatta. Bélhurut, mondták neki. Bele is halhat, közölte az orvos. Amikor ezt meghallotta, nem érzett sem fájdalmat, sem ijedtséget. Heti egyszer azért ránézett a sápadt csecsemőre, aki benn ordított a kórházban. Nem volt kedve felvenni, csak azért tette, mert a nővér furán bámult rá. A kislány a kezében sem nyugodott meg. Ezért gyorsan letette és elköszönt. Kifelé menet még érezte az ott lévők döbbenetét, de nem törődött vele.
Attila más volt. Őt maga mellett tartotta, ringatta ameddig csak lehetett. És most ez a szép szál ember hazaérkezett. Becsukta a nagykaput és nem bírta ki, hogy ne simítsa meg a hátán, miután a férje megölelte. A lassan ébredező nap, vörös csíkot húzott a tetők felett, majd görcsösen igyekezett kibújni mögüle. A kutya nem ugatott, megismerte Attilát. A drótkerítés szakadásán átbújva már az első udvarban volt, és a fiú lábához dörgölőzött. Most senki nem ordított rá, amiért tiltott területre tévedt.
– Mit adjak neked, fiam? Éhes vagy? Főzzek egy kávét? Mit szeretnél? – kérdezte izgatott hangon az asszony, miután a konyhaasztal mellé rogyott az embergyerek, aki napokon át utazott, hogy az apró konyhát, a pletykás falut és az anyját láthassa.
– Egy kávé most elég lesz. De erőset!
Az asszony vizet csorgatott a dzsezvába, és feltette forrni. Az igazi török kávé abban készült és most dupla adag barna port akart beletenni, mert a fia úgy kérte.
– Mi lesz most? – kérdezte a férfi.
Ő tudta, hogy az öröm átmeneti. Még dúlt a háború, amelyből nem lehetett úgy kisétálni, ahogy a fia tette.
Az elsőt, a szlovént megúszta Attila. Az gyors volt, és nem tűnt veszélyesnek. De a horvátok ellen a szerbek kiélték majdnem minden dühüket. Az is lehet, hogy akkor gyűjtöttek erőt a felkészüléshez a folytatásra.
– Nem tudom. Fáradt vagyok. Majd később gondolkozom – válaszolta a fiú.
Tekintete a hengerelt zöld falra tévedt, amelyen középen ott virított a fényképe. Még az első pár hónapban készült róla, amikor bevonult. Büszke tekintettel nézett bele a világba. Egy gyerek arca volt, akit katonaruhába öltöztettek és még nem mondták meg neki, hogy háborúba viszik.
Olyan háborúba, amiről az iskolában tanult, ahol a partizánok mindig hősök voltak és megmutatták a világnak, hogy Jugoszlávia csodálatos és legyőzhetetlen.
Arról viszont nem szóltak a tankönyvek, hogy ez a háború egyszer majd belülről robbantja szét a hat köztársaságot, amelyről azt tanulták, hogy erős szövetséget alkot.
Elment Tito, aki kemény kézzel fogta össze az országot. Utána meg nem maradt más, csak hitel, gazdasági összeomlás és széthúzás.
Azok a szerbek, bosnyákok, horvátok, akik addig egymás között házasodtak, akik nyaranta az Adria mellett dicsekedtek hazájuk adottságaival, egy évtizeddel később egymás torkának ugrottak, és nem ismertek sem isten, sem embert. Öltek, kínoztak és úgy becstelenítettek meg nőket, mintha eladdig nem éltek volna békességben. A bomba felrobbant és az ország pajzsa mögül előtört a lappangó gyűlölet.
Terus kitöltötte a forró, fanyar kávét és a cukros tálkát is letette mellé. A tálban, amely egy egyszerű műanyagtálka volt, és kristálycukor sárgás tömbökben őrizte az előző kávézások emlékét. Nem volt túl gusztusos, de Attila megszokta.
Otthon volt és ez jó érzéssel töltötte el, bár tudta, hogy nem maradhat. Hazaszökött, pontosabban elküldték a maradékot, ami nem jelentette azt, hogy nem lesz valaki, aki feljelenti. A katonaszökevényeknek nem járt könyörület. A parancsnok szemében viszont volt, amikor szélnek eresztette azt a néhány fiatalt, aki megmaradt a legutóbbi harcban. A fiúk alig haladták meg a húszat, gyerekek voltak még. Némelyiküket várta otthon egy lány, vagy nem várta senki, de élni akart. Mégis ott kellett harcolniuk egy értelmetlen háborúban, amelynek nem voltak győztesei.
– Külföldre kell menned! Ha itt találnak, le is lőhetnek – mondta csendesen az apa.
– Nem engedem! – kiáltott fel Terus. Arca kipirult, ahogy a visszafojthatatlan aggodalom kitört belőle.
A férfi legyintett. Mintha valakit érdekelt volna valaha egy falusi háziasszony jajgatása.
– Nem tudom, hová mehetnék. Nem ismerek senkit.
– Lehet, de akárhová is mész, ott tovább élhetsz. Németben jó lesz. Stuttgartba megy busz gyakran Zomborból. Aztán majd meglátjuk.
Az anya sírni kezdett. Abban a pillanatban értette meg, hogy hosszú évekre veszíti el a fiát. Nem látja udvarolni, megházasodni és az unokáit nem tudhatja majd maga körül.
– Nincs útlevelem, hogy menjek? – kérdezte Attila a linóleumot bámulva.
Anyja zokogása megrettentette, de tudta, hogy apjának igaza van. Ha marad, biztos lesz egy áruló, aki közli a hatóságokkal, hogy a faluban bujkál, bezzeg mások életükkel fizetnek Tito művéért.
– Nem adtuk le, amikor bevonultál. Elmaradt. Nem kérték.
A katona apjára bámult.
– Megvan az útlevelem? – kérdezte bambán.
Belekortyolt a kávéba, érezte, ahogy végtagjaiba kegyetlen fájdalom nyilall. Pihenni akart. Látni akarta még a szeptemberi eget, a poros utcákat, de nem máshol, hanem ott, ahol született.
– Innen el kell menned – mondta ki apja az ítéletet. – Katona vagy, nem szabad itthon lenned. Egyetlen ember elég, akinek valaha rosszat szóltál… Vagy én.
– Az összes katonai papírom megsemmisült. Felrobbant az épület, ahol az iratokat tartották. Ki keresne?
– Fiam, Zomborban biztos megvan minden. Próbáld meg ezt végiggondolni! Megnézem, mikor megy a busz, de jobb lenne, ha addig sem mutatkoznál.
A fiú nem nézett fel. Pár órája még azt hitte, hazajön, de neki már nem volt hazája. Ami volt, meghalt egy éve, ami meg lesz, az meg sem született még.
Terus belezokogott hálóinge gyűrődéseibe.
fotó: Pinterest
