Klára sose volt oda a karácsonyért. Tulajdonképpen az összes ünnep zavarta, mert nem tudott mit kezdeni a semmittevéssel. Az ő élete azzal telt, hogy mindig csinált valamit, és ha valaki szemére vetette, hogy nem tud pihenni, kinevette. Majd a föld alatt, mondta mindig, és akárhogy igyekezett, a keserűség kihallatszódott a hangjából.
Lakása patikatisztaságú volt, naponta többször felporszívózta a láthatatlan porszemeket és a látható hajszálakat. A kínos rendben megnyugodott. Most ült a foteljében, kibámult az ablakon, de nem látott mást, csak a hátsó kertben változó almafa lombját, ami évről évre terebélyesedett, de igazán finom almát nem termett. A legszebb tavasszal volt, amikor a tömérdek almavirág fehér csillagként ragyogott az ágakon, és legrondább ősszel, mert nem úgy barnult, mint más fák. Úgy néztek ki a levelek, mintha egy óriás hatalmas fogaival belecsócsált volna a szenvedő lomkoronába, aztán fintorogva odébb állt. Télen legalább üresen kongtak az ágak hó után sóvárogva. Évek óta nem esett pár milliméternél több, néha még annyi sem. Tulajdonképpen nem bánta, mert ugyan ki szeret havat lapátolni. Már nem volt gyerek, hogy a hóangyal ötlete elkápráztassa. Öreg se volt, hiszen a hatvan év alig középmezőny, nem? Ezt sorolta kolléganője, aki rettegett a nyugdíjtól. Ma az emberek képtelenek elviselni az idő múlását, pedig kiszámolt homokszemekkel érkezünk a Földre, de mire ideérünk, elfelejtjük a számukat, gondolta magában ő.
A karácsony az idén se ígérkezett jobbnak vagy rosszabbnak, mint máskor, tulajdonképpen úgy fog elmúlni, ahogy mindig, sóhajtott fel. Akinek senkije nincs már ezen a világon, az nem várhat csodát. Nem sajnálta önmagát, mert a megbocsátás nélküli életet ő maga választotta.
Harminchat éve nem beszélt a húgával. Több, mint fél életét nélküle töltötte, pedig gyerekkorukban szinte ikrekként viselkedtek, úgy is éreztek. Ha egyiküknek fájt valami, fájt a másikuknak, de az örömben is így osztoztak. Két év volt köztük, de meg se látszott, csak annyi, hogy Júlia szőke volt, babaarcú, ő meg barna és maximum csinos. A szép szót rá senki nem mondta, mert valóban inkább érdekesek voltak az arcvonásai, mint különlegesek. Viszont eszes volt és nagyon értette a viccet, ellentétben a húgával, aki kedves volt, de nem rendelkezett sok sütnivalóval. A múló évek során azonban hamar rájött, hogy az ész nem mindig előny. A férfiaknál különösen nem. Egészen addig, amíg nem találkozott Palival, aki rajongott érte. Abban a két évben élte meg élete összes boldogságát, egészen addig az ominózus karácsonyig. Istenem, mennyire várta! Biztos volt benne, hogy Pali megkéri a kezét, és boldogan élnek, míg…
Varratott magának egy piros ruhát, amin fehér öv és gallér volt, és dereka olyan vékony volt, amilyen a régi filmeken Elizabeth Tayloré. Büszke is volt rá. A szentestét náluk töltötték, anyja két napig sütött-főzött, mintha ő is tele lett volna izgalommal. Egyedül Júlia maradt higgadt, no meg az apjuk, akit a focin kívül nem érdekelt semmi, a Nemzeti Sportot bújta éjjel-nappal.
Idegesen tett-vett a lakásban, és várta, hogy bekövetkezzen a nagy pillanat. Most az egyszer nem bánta a nagy belmagasságú százéves ablakokat, amiket olyan tisztára törölgetett, hogy még anyja is elcsodálkozott, pedig ő is rendmániás volt. Egyetlen porszemnek se kegyelmezett a szekrények tetején, az ablakpárkányon, de a legkisebb sarokban sem. Jó érzés töltötte el, ahogy a várakozás pillanatait képes volt eltölteni takarítással. Mi lehetne különlegesebb, mint remélni, sőt mi több, tudni, hogy majd a halászlé mellett Pali a zsebébe nyúl, kikotorja a bársonydobozt, és felpattintja a fedelét. Nem fog letérdelni, ez biztos, az amolyan amerikás ostobaság, nem is szeretné, inkább elpirul, és felteszi a nagy kérdést. Anyja szája fülig szalad majd, apja megpróbálja palástolni, hogy nem tetszik neki, hogy jövendő veje egyáltalán nem sportos, Júlia meg… Ő meg titkon irigykedni fog, de azért gratulál nekik, és felajánlja, hogy szívesen vállalja majdan a keresztanyaságot. Közben a halászléről se szabad megfeledkezniük, nehogy szálka akadjon valamelyikük torkán merő figyelmetlenségből.
Klára sose volt oda a karácsonyért, de akkor, abban az évben azt hitte, élete legszebb pillanatának tanúja lesz. Az ablakok ragyogtak, a padló már-már életveszélyesen csúszósra volt fényesítve, és némi hó is szállingózott huszonnegyedike reggelén, de hamar abbahagyta a hulldogálást, és csak vizes nyomot hagyott az aszfalton, ahelyett, hogy beterítette volna az el nem takarított kutyapiszkot.
Náluk az volt a szokás, hogy hatkor gyülekezett a család az ebédlőben, pontosabban majdnem mindenki, csak az apja nem, aki nem bírta abbahagyni a karácsonyi angyal szerepének eljátszását. Ezért csengetett kettőt, majd pironkodva besietett az ebédlőbe, mondván, az újságot bújta, pedig ilyenkor nem sok sportesemény zajlik a világban. Mindegyikük mosolygott, ő és a húga összenéztek, hisz nagylányok voltak már tízévesen is ehhez a színjátékhoz, de hagyták, mert felcsendült a Mennyből az angyal, felszikráztak a fények a fán, és mindenki megölelte egymást. Anyjuk gyorsan lekapta magáról a kötényét, és gyors mozdulattal megigazította a haját, mintha számított volna, hogy feltolja-e hátul a dauerolt fürtöket vagy sem. Fáradt tekintetében tengernyi szeretet volt, amikor két lányát magához szorította, és hangosan elkiáltotta magát:
– Együnk gyorsan, mert addig nem jön a Jézuska, amíg egy morzsa is marad az asztalon!
Ez így ment minden évben, és ezt a rutint Pali érkezése szakította meg. Nem sokkal hat előtt esett be, kicsit ideges volt, de Klára mulatott magában. Hát ilyen az, amikor meg akarják kérni az ember kezét, gondolta együttérzően. Júlia nem mutatott nagy érdeklődést a dolgok iránt, pedig előző este elmondta neki, mire számít. Azt felelte, hogy a fiút ismerve, nem biztos, hogy az ünnepre tartogatja a lánykérést. Kis híján megharagudott rá, amiért el akarja venni tőle a reményt, de aztán úgy döntött, biztosan csak irigy, ami rendjén is van, mert őt senki nem akarta megkérni.
Júliának igaza lett. Palinak esze ágában sem volt elvenni őt. Az angyal csengetett, anyjuk mosolyogva mondta el a szokásos mondatot, és a halászlé, a pulykasült és krumplisaláta után se történt semmi. Klára idegesen fészkelődött, Júlia hangosan nevetgélt, a mami hordta be jobbnál- jobb falatokat, és mielőtt eljött volna az ajándékok bontása, Júlia kifutott a mosdóba, ami a lakás legtávolabbi sarkában volt. Klára kicsit keserűen hordta ki a konyhába a maradékot, miközben apja sürgette a társaságot.
A kapkodásban, amire nem volt különösebb magyarázat, meglátta őket. Júlia épp jött ki a fürdőből, Pali meg oda tartott, és ahogy elment mellette, egy másodpercre megfogta Júlia kezét. Tényleg nem volt több, de a lány elpirult, és olyan mosolyt küldött felé, amibe Klára azon az estén belepusztult. Nem sokkal később szakítottak, Pali megmondta neki, hogy a húgát szereti, és meg is kérte. A következő évben összeházasodtak, és húsz éven át éltek boldogan. Több közös karácsony nem volt, és ő soha nem állt szóba a húgával. Nem volt ott unokahúgai keresztelőjén, a lányok ballagásán, és csak akkor látogatta a szüleit, ha azok egyedül voltak.
Az idő múlásával egyszer se érzett késztetést a dolgok tisztázására. Az elején lehetetlennek tűnt, később még nehezebbé vált. Az esküvőjük napját végigsírta, de utána már egyszer sem könnyezett. Elmúlt életének minimum kétharmada, és ő egyedül maradt. Már nem volt képes megbízni senkiben, így hiába udvaroltak neki, egy idő után mindenkit elüldözött.
Ezen a karácsonyon, pontosabban előtte két nappal, amikor az ablakmosás lett volna soron nála, ahogy mindig, váratlanul megszólalt a csengő. Lemászott a létráról, és abban bízott, hogy nem Jehova tanúi járnak megint arrafelé, ahogy félévente szoktak. Megtörölte kezét egy konyharuhában, ami a kanapé karfáján hevert, és kinyitotta az ajtót. Kis híján szívinfarktust kapott, amikor meglátta Júliát. Pontosabban annak fiatalabb kiadását. Kinyitotta a száját, majd becsukta és várta, hogy az érkező szólaljon meg először.
– Nénikém…Luca vagyok. Tudom, hogy sose akartál látni, de el kellett jönnöm – mondta. – Beengedsz?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
