– Luca… – ismételte idegesen. – Úgy nézel ki, mint anyád a te korodban.
– Mindenki ezt mondja.
– Igazuk van. Gyere be! Ne nézz szét, ablakot mosok!
Luca azonban nem bírta ki, hogy ne járassa körbe szemét a kissé régies, de kényszeresen tiszta lakáson.
– Meg kellett keresnem téged, mert anya haldoklik.
Klára arca rezzenéstelen maradt. Mintha egy idegen nevét említették volna neki.
– És én mit tehetek? – kérdezte közömbösen.
– Nem akar úgy elmenni, hogy nem bocsátasz meg neki. Nekünk elmondott mindent. De már tudtuk régen, apa is elmesélte. – Kezét idegesen tördelte, és nem ült le, mert nem kínálták hellyel.
A házigazda észbe kapott és figyelmeztette magát, hogy vendége nem a húga, és ez a szerencsétlen lány nem tehet arról, kinek a gyereke.
– Rendben van. Foglalj helyet, hozok egy kávét. Meghallgatsz engem is?
A vendég megkönnyebbülten bólintott. Az idős asszony nem lett boldogabb azáltal, hogy megjelent a múlt, és oly csúnya köntöst húzott, mint Júliáé. A sors még tesz egy lapáttal a szenvedésére, gondolta gúnyosan. Pali rég halott volt. és ők jóval utána se beszéltek. A férfi két ember életét változtatta meg gyökeresen, mert, amit az egyik lány szívéből kitépett, azt a másikéba elültette.
Cseppet se érdekelte, Júlia boldog volt-e mellette, ha őt akarta, akkor viselje a jót is, rosszat is. Erre megjelenik ez a lány, mert haldoklik. Lecsavarta a kotyogós derekát, és a legfinomabb, régóta őrzött kávéjából passzírozott bele amennyit csak tudott. Feltette, majd rezzenéstelen arccal leült a vendéggel szemben. A kanapé széle kissé besüppedt, ettől féloldalasan megdőlt, de nem zavarta.
– Mindjárt kész! Ne félj, nem foglak ócska történetekkel untatni, tudom, hogy a fiatalok nem bírják az ilyesmit, de muszáj nekem is kimondani végre, hogy mekkora fájdalmat okozott anyád.
Luca hallgatott. A sírás szélén egyensúlyozott. Anyja napok óta pokoli kínok között fetrengett, és nem ismert meg senkit, csak egyetlen nevet sorolt, Kláráét. Megkérdezte tőle, szeretné-e, ha elhozná hozzájuk, de választ nem kapott. Egy levelet azonban küldött neki. Nem mondta, de ott feküdt a vitrin tetején. Még akkor írhatta, amikor jól volt, mert a borítékon lévő írás határozott és egyenletes képet mutatott. A kávé lefőtt, Klára lassan, hogy egy csepp se menjen kárba, kitöltötte és növényi tejjel kínálta, no pár szem kockacukorral. Lopva még egyszer alaposan szemügyre vette a lányt. Nehezen tudta elhinni, hogy nem Júliát látja.
– Nénikém…Hallgatlak – nézett rá amaz, és hangjából sütött a türelmetlenség.
– Jól van, nem leszek hosszú, ne aggódj! Nem bocsátottam meg soha anyádnak, nem is fogok. Sose kért meg rá, és Palinak se jutott eszébe, hogy valamilyen módon a tudtomra adja, hogy sajnálja. Lehet, hogy még meg is értettem volna őket, de a mód, ahogyan elkerültek, ahogy semmibe vettek, bántott egész életemben.
– Apa meghalt, anyának sincs sok, és elmúlt majdnem négy évtized…Klára néni, szerinted ez nem elég, hogy elfeledd, ami történt? – Luca szájához emelte a csészét, és a forró kávé azonnal meg is égette a nyelvét.
– Pontosan olyan mohó vagy, mint ő…
– Lehet…Az ő lánya vagyok!
– Igazad van. A szív nem felejt. A jót se, a rosszat meg pláne. Ha nem értesz engem, elfogadom, honnan is tudnád milyen átélni egy ekkora fájdalmat. Hiába jöttél! Júlia ne akarjon tőlem jó szót, csak azért, mert elmenni készül…
– Értem. Köszönöm a kávét, akkor én megyek is – állt fel a magas, vékony lány, és kabátja után nyúlt, amit hevenyészett módon nemrég maga mellé gyűrt. – Egy levelet azért itt hagyok, abban benne van minden, amit anyukám mondani akart.
Klára megcsóválta a fejét. Milyen ostoba ez a Júlia, azt reméli, hogy egy vacak papír elfeledteti azt a tengernyi könnyet, amit miatta sírt! Átvette a kékesszürke borítékot, és az kisasztalra hajította. Majd akkor dobja ki, amikor az unokahúga elment, gondolta keserűen. A lány még egy pillantást vetett a könyörtelen arcra, majd köszönést mormogva kisietett az ajtón.
Az öregasszony a rongy után nyúlt, és ablakmosót spriccelt az üvegre. Két órába telt, mire mindegyiket fényesre törölte, majd a tükrök kerültek sorra. Kint már felkapcsolták a fényfüzéreket, hamar sötétedett. Karácsonykor így van ez, nincs ebben semmi újdonság. Amikor befejezte a takarítást, sajgó derékkal leült megint a kanapéra, ugyanoda, ahová órákkal ezelőtt, és jó ideig szemezett a levéllel. Ugyan mit írhatott neki Júlia? Hogy bocsásson meg? Hogy megbánta? Lehet, de már nem számít, az se, ha nem.
Lassú, időthúzó mozdulattal végül felemelte az aliggyűrt borítékot. Ollóval gondosan végigszaladt az oldalán és kihullott belőle egy parányi lap. Egyetlen szó állt rajta: Szeretlek. Klára apró darabokra tépte, és a fecniket szorítva kisietett a konyhába. A mosogató alatti kukába dobta, miközben csak egyetlen szót mormogott: Hazug!
Kép forrása: Pinterest
