J+Zs – Egy nem egyszerű szerelem története – 10. rész

Zsombor – Egy titokra fény derül

Judit három napja elfoglalt. Vagyis ezt állítja, de attól tartok, távolságot akar tartani, vagy nincs mit szépíteni rajta, leráz.
Persze kedvesen teszi, én meg nem tudok rá haragudni, mégis tisztában vagyok vele, hogy minden szava kibúvó.

Vasárnap óta nem találkoztunk, és mintha egyre távolságtartóbb lenne. Ma már nem bírom tovább.

 
 

Leparkolok a munkahelyénél és várok a gesztenyefák alatt. Csend van. Sokkal nagyobb nyugalom van errefelé, mint nálam, ahol folyton zajlik az élet, pedig azt gondolná az ember, hogy Buda az mégiscsak Buda. Frászkarikát. Az emberek ott is idióták, ahogy máshol.

Laca keresett reggel. Végre szagot fogott. Délelőtt aztán bejött hozzám és olyan dolgokat mondott az irodám tágas falai között, amit telefonon keresztül nem lehetett volna megosztani Judittal. Azonnal felhívtam és annyit mondtam neki, hogy nagyon fontos mondanivalóm van. Nem tiltakozott, nem jött kifogásokkal. Hozzátette, hogy ő is mesélni szeretne, habár két napig rágódott azon, érdemes-e megosztania velem.

Most attól tartok, arra az elhatározásra jutott, hogy szakít velem. A körülmények mind ellenünk vannak, de ez kit zavar, ha mi nem engedjük, hogy szétválasszanak bennünket? Ez nem egy 21. századi Rómeó és Júlia történet, felnőttek vagyunk, el tudjuk dönteni, fontosak vagyunk-e egymásnak.

Judit számomra mindennél fontosabb. Szeretem őt, ezért a lányát is szeretni fogom, ebben biztos vagyok, Mindent meg fogok tenni azért, hogy a kislány megkedveljen. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, de számolok azzal, hogy a csomag, amit vállalok, kettő az egybent jelent.

A fejem zakatol. Még nem tudom, hogyan zúdítsam rá a magánnyomozótól kapott információkat. Pontosan nem is tudom, kiről van szó, személyesen nem ismerem, de az bizonyos, hogy Judit nem lesz boldog, ha meghallja, mire jutott Laca.

Én nem értem az embereket, és mindegy, hogy nőről vagy férfiról van szó. Nem vagyok ostoba, de egyszerűen nehéz feldolgoznom azt a tömény rosszindulatot és irigységet, ami belőlük árad.

Huszonkilenc vagyok, ami már nem gyerekkor, amikor az ember azt gondolja, hogy a szeretetet és figyelmet cukorkával meg lehet vásárolni.

Leülök egy padra és látom, hogy a gesztenye már barnul, a földön alig maradt rozsdabarna, mind feketedik már. Erősen borong, de nincs hideg. Vékony felöltőmben nem fázom az alatt a tíz perc alatt, amíg Juditra várakozom.

Amikor megjelenik az üvegajtóban, mosolyra húzódik a szám. Ragyog, mint mindig. Szűk bőrszoknya és egy vékony farmerdzseki van rajta. Lábán bokacsizma. Nagyon szép nő. Ahogy közeledik, megérzem az illatát, és azt is, hogy feszült. Látom, hogy örül nekem, és belesimul ölelésembe, mégis tudom, hogy valami nincs rendben. Amit én akarok neki mondani, már az sem lesz kellemes, de az ő mondanivalója sem az, ebben biztos vagyok. Talán nem akar kidobni, vagy ha igen, akkor ölelése nem ezt tükrözi.

– Sétáljunk! – mondja. – Most nem szívesen ülnék be valahová.
– Jó ötlet!  – helyeslek. – Kellemes idő van.

– Zsombor, ne kerülgessük a forró kását, mondd, mi történt!

Egy pillanatig erőt gyűjtök.

– Mondd neked az a név valamit, hogy Pataki Réka?

Megtorpan. Rám mered.

– Persze, ő az egyik legjobb barátnőm. Ezer éve ismerem, szinte naponta beszélünk. Miért?
– Az biztos, hogy a telefonomra ő küldte azokat az üzeneteket!
– A fenyegetőeket, amelyben ribanc voltam meg öreg? – kérdi hitetlenkedve.
– Azokat.

Nem azt mondtad, hogy azokon a számokon nem volt senki, akit elérhettél volna?
– De igen, viszont a haverom lenyomozta, és egy olyan szám volt, amit kivontak a forgalomból, de a barátnőd valahogyan megszerezte magának.

– Egyszerűen nem tudom elhinni! Ugyan miért tette volna? Nem ismer téged, engem viszont túlságosan is. Mindig is mellettem állt, a válásnál ő volt a legfőbb támaszom. Még a beköltözésnél is segített, együtt mostuk az ablakokat.

– Talán az ősrégi ok miatt: féltékeny!
– Ne viccelj, mondom, hogy nem ismer téged. Rám meg miért lenne? Tudja, hogy nem volt díszmenet az életem.
– Hidd el, én magam is megdöbbenten, amikor Laca mondta, hogy a te ismerősöd. Azt nem tette hozzá, hogy barátnőd.

– Már semmit sem értek… Réka karcolta volna össze a kocsim is? Ő figyelt volna? Nem, egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire aljas lenne.
– Megértelek, de az az egy biztos, hogy ő hívott, Laca értesülései mindig pontosak, jó a szakmájában. Nem hinném, hogy melléfogott volna.

Judit sápadt és megrendült. A vizes járdát bámulja és cipője orrával egy követ pöcköl odébb.

– Ennyire ellenünk lenne? Hisz mindig úgy tett, mintha támogatna. Kezdettől fogva beszélgettünk rólad, tudja, hogy boldog vagyok veled.

Hallgatok. Nehéz ezt megérteni, főleg, ha az ember egyik legjobb barátjáról van szó.

– Talán mégse annyira jó barát, mint hiszed… Talán nem akarja, hogy boldog legyél. Vannak, akik csak addig szeretik a másikat, amíg közös problémáik vannak.
– Úristen, a levél! – kiált fel váratlanul. – Ő tudta, hogy nem vagyok otthon. Tudta, hogy nem futhat össze velem, amikor odatette. A kézírás… Ezért volt ismerős. Istenem, add, hogy ne legyen igazam!
– Attól félek, most nem tévedhetsz. Az már biztos, hogy ő nem szívlel engem, de téged sem, hiszen csúnya dolgokat mondott rád, pontosabban írt.

Judit hallgat. Amikor az ember szembesül azzal, hogy abban kell csalódnia, akiben a legjobban megbízott, akkor az a kifejezés, hogy egy világ omlik össze benne, igen gyenge. Nem a világ nem omlik össze, inkább csak átalakul és az addig biztosnak, megértőnek hitt környezetből ellenséges színtér lesz. Elfogynak a kapaszkodók, és mást sem tehetünk, mint belezuhanunk a csalódás feneketlen szakadékába.

– Beszélnem kell vele! – kiáltja. – Ha ez egy félreértés, tisztázni akarom. Addig nem fogok ítélkezni, amíg ő be nem vallja, vagy rá nem bizonyíthatom.
– Rendben, Ezt valóban neked kell rendbe tenned. Akarod, hogy ott legyek?
– Még véletlenül sem. Szemtől szemben akarom hallani tőle, miért ilyen aljas módszert választott, ha ellened is van.

Magamhoz húzom és érzem, hogy remeg a feldúltságtól. Annyira jó lenne a karomba kapni, magamhoz szorítani és addig szeretni, amíg meg nem nyugszik. Természetesen ez a helyzet most nem alkalmas erre. Hiányzik a teste, lelke, de tudom, hogy amíg nem kapunk választ a kérdéseinkre, nem tud figyelni rám.

Csendben sétálunk egy utcahossznyit és várjuk, hogy talán valami jó tündér újra visszavarázsolja közénk a régi hangulatot. És ekkor váratlanul eszembe jut, hogy még nincs vége a rossznak. Judit is mondani akart valamit.

– Te mit szerettél volna mondani? – kérdem, miközben ideges leszek, mert nem akarom, hogy kimondja, hogy vége.
– Anyádról van szó – közli és elhallgat. Arca sápadt és szája megrándul idegességében.

A döbbent csendben meghallom egy sziréna hangját. Mielőtt azonban rákérdezhetnék, megszólal Judit telefonja.

Réka az, a kígyó, aki nem sejti, hogy lebukott.

Folytatás pénteken

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here