Kakaó tejszínhabbal

– Nem költözöm hozzátok, fiam és kész! Zárjuk már le ezt a meddő vitát!
– De anya… Nálunk van hely, nagy a lakás, ott a park is, hidd el, nem unatkoznál.
– Nem lehet, miért nem fogod fel?

Máté felsóhajtott. Makacs anyja nyolcvanévesen sem alkudott meg. De nem hagyhatták egyedül, mert egyre gyakrabban kóborolt el, és vitte haza valaki feddő tekintettel. Félő volt, hogy egyszer elcsapja egy száguldozó autós, amiből egyre több lett a faluban. A falu sem volt már a régi, az aszfalt mellett rég nem nőtt a kamilla és a pipacs. A gyerekek nem játszottak az utcán, és alig akadt élő ember, akivel anyja még pletykázhatott volna. A régi idők lassan fényüket vesztették, és akik megmaradtak a múlt árnyaiként, lassan elfelejtették emlékeiket.

 
 

– Felfogom én, csak te nem akarod megérteni, hogy féltünk és szeretünk…

Az öregasszony szeme gunyorosan felfénylett ezektől a mondatoktól. Tudta, hogy a fia hazudik. Unokái messze elkerülték, nekik már büdös volt a csirkeszaros udvar, a disznóól meg az öreg falak is, amelyből áradt a doh és viseltes élet szaga. És már ő is rossz szagú volt. A menyével sosem jött ki igazán, csak eltűrték egymást, főleg Máté kedvéért, de titkon mindketten megállapították, hogy a másik gonosz és rosszindulatú. Mártika, a mézesmázos, mindig úgy forgatta a szót, hogy neki legyen igaza, és Máté, az ő egyetlen fia, hitt neki. Még ő nyugtatta, hogy hagyja a fenébe az egészet, jobb a békesség.

Nem volt itt szó semmiféle békességről, csak a harcot titkon, alattomban folytatták, gondosan kihagyva a férfit, aki nem jött rá, hogy két asszony milyen finom módszerekkel tudja gyilkolni egymást a kulisszák mögött.

– Ezt hagyjuk… Nem akarok újabb vitát. Hiába nagy a lakásotok, egymás idegeire mennénk. Nem akarok én már, fiam senkihez sem alkalmazkodni. Képtelen lennék. Előbb-utóbb veszekedés lenne a vége, és megbánnád, hogy odahívtál. Akkor meg pakolhatnék haza. Nem, ebbe bele se kezdjünk.

Máté idegesen nézte anyja nyugodt, szinte ránctalan arcát, és nehezen hitte el, hogy januárban beöltötte a nyolcvanat. Nem látszott rajta, mert mozgása, elevensége semmit sem csökkent az évek során, de a demencia jegyei kezdtek megmutatkozni nála. Pontosan úgy, mint a családjukban többeknél. Félt, hogy ő is hasonló sorsra jut, de ha ez eszébe jutott, legszívesebben ököllel csapott volna a téglafalba, amely a kellemetlen szomszédot volt hivatott elválasztani a házuktól. A demencia morzsánként vitte el az emlékeket, és kezdetben fel sem tűnt. Mindenki legyintett rá, hiszen az öregek feledékenyek, olykor keverik az eseményeket, és az emlékezete bárkit megcsalhat, aki belemélyed a múltba, vagy netán elkerülné, de nem teheti.

– Hogy maradhatnál egyedül? Ki fog rólad gondoskodni, ha beteg leszel, ha elesel és képtelen leszel lábra állni? – Tudta, hogy ezek kegyetlenül őszinte mondatok, de nem mondhatott mást, ha célt akart érni.

Az asszony legyintett.

– Kérsz egy kakaót? – kérdezte sokára, mintegy mulatva a fia erőlködésén.

– Nem, nem vagyok már gyerek, hogy elvond a figyelmem, ha valami nem a kedved szerint van. Én csak azt szeretném, hogy te semmiben ne szenvedj hiányt. Ha velünk élsz, nem leszel magányos.

– Máté, nem vagyok magányos! Egyedül élek, de ez nem jelenti, hogy nekem nem jó így.

– Mi lenne a jó abban, hogy nincs senki melletted?

– Nem csak ember lehet társa valakinek. Értsd meg, hogy még megvannak az emlékeim, már amennyire. Itt a kutya és két kóbor macska is meglátogat minden nap. Olykor a szomszédok is beköszönnek. Még akkor is, ha nem várnak tőlem semmit. Csak tudni akarják, nincs-e bűzlő hulla a házban…

Az asszony felnevetett. Máté nem. Ezt a sajátságos humort nem díjazta. Tudta, hogy anyja meggyőzhetetlen, de nem akarta feladni. Igaz, hogy a gyerekek sem lettek volna boldogok, ha a nagyanyjuk beköltözik hozzájuk, de ideje volt nekik is megtanulniuk, hogy az élet nem mindig a kedvük szerint zajlik.

– Mindig azt mondtad, hogy nem szereted őket… Hogy mihasznák és átdobálják a szemetet a hátsó kerítésen.

– Tudom, mit mondtam, de már nem zavar. Tegyék. Úgyis olyan, mint egy szemétdomb. Legalább boldogok, hogy bosszanthatnak. Az emberek néha nem tudják, hogy értelmetlen ötleteik is jók valamire. Már csak mosolygok a próbálkozásaikon, ők pedig rajtam, mivel úgy hiszik, túljártak az eszemen. Kinek rossz ez?

– Mégiscsak kérek egy kakaót, de sok habbal – mondta a férfi, miután végighallgatta anyját. A fekete fejkendős asszony megfordult és lendületesen a konyha felé vette az irányt. Benyúlt a szekrénybe, és kivette a szemmagasságban lévő, nyeles, zöld edényt. Dobozos tejet öntött bele, igazi kakaót akart, sűrűt, zamatosat, nem olyan bolti vackot, amit régen vettek, ha siettek a gyerekkel az iskolába. Az színezett víz volt, teli cukorral. A zacskóról le lehetett nyalogatni a betűket, miközben sietve tépte le a sarkát az ember. Csak úgy foggal, mert az kéznél volt.

Ő viszont szeretett olyat főzni, amiben szinte megállt a kanál, amelynek tetején vastagon terült el a frissen felvert tejszínhab. Szintén nem bolti. A fia szája fölé akkor fehér bajusz rajzolódott, arcán elégedettség terpeszkedett.

Csend volt a házban. Nem rideg, inkább otthonos nyugalom, amelyet nem illett megzavarni. A tej mielőtt elindulhatott volna kifelé a lábasból, lenyugodni látszott a tűz heve nélkül. A kakaó ünnepet hozott a szürke falak közé.

Máté nézte a falon a megkopott hengerelést. Már senki nem használt ilyet. Az ezüst omladozó színe magával rántotta, és maga előtt látta Malvin bácsit, aki mindig korán jött összecsukható létrájával, amellyel úgy tudott lépkedni, mint más rendes ember a földön. Csodálta. Foltos sapkája félrecsúszott a fején, vastagon rakódott rá a festék, szinte nem is látszott eredeti színe. Őzeket is tudott csinálni stencillel, meg hullámokat, de anyja nem hagyta, nem szerette a cifraságot.

– Apádat sem hagyhatom itt – szólalt meg váratlanul az öregasszony. – Tudom én, hogy te ezt nem érted. Hiányolna.

A férfi hallgatott. Apja tíz éve halt meg, és nem sokszor jártak ki hozzá a temetőbe. Talán kétszer évente: a születésnapján és Halottak napján. Mindig is furcsállotta, hogy egy halotthoz a születése napján visznek virágot, de megszokta. Most, hogy anyja felemlegette, megértette, hogy a múlt köde talán sose lesz annyira sűrű, hogy ezek az emlékek felolvadjanak benne.

Óvatosan a kakaó után nyúlt, tudta, hogy a bögre tényleg forró. Még nem volt rajta a hab, később szerette rátenni, hogy ne oldódjon fel azonnal. Megkavarta a sűrű masszát, amely már inkább hasonlított pudinghoz, mint kakaóhoz.

– Jól van, anya – mondta csendesen és belekortyolt az italba, még mielőtt rákanalazta volna a bajuszfestő habot.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here