Már csak aludt. Ritkán nyitotta ki a szemét, de olyankor riadtan meredt a nőre. Nem tudta, mit keres itt, amikor már neki régen a másik mellett lenne a helye. A mennyezeten futó repedések még ismerősek voltak, sőt a sötétzöld ablakkeret is a csúnya virágos függönnyel, de a nő nem.
Vajon ki lehet mellette ez az öregedő, fáradt arc, aki kétségbeesetten lesi, él-e még. Már menni akart volna, de valami nem engedte. Hetek óta visszatartotta egy érzés, amely azt súgta neki, még el kell rendeznie valamit. Felkelni viszont nem bírt, az idegent meg nem akarta megkérni.
A nő éjjel-nappal virrasztott mellette, olykor vizet adott neki, vagy megtörölgette izzadó homlokát. Legszívesebben elhajtotta volna, de még ahhoz sem volt ereje, hogy megkérdezze, miért van itt, miért nem megy már haza. A falon ijesztő hangossággal jelezte az óra az idő múlását és a férfi már nem bánta, hogy nincs belőle sok. Nem azért meg oly sokat megélt volna, inkább elpazarolta dicstelenül, és az utolsó pillanatokra alig maradt az évekből néhány üres másodpercen túl valamicske.
Mennyi, de mennyi ideig nem hitte el, hogy az idő múlékony. Jöttek a péntekek, majd a vasárnapok, és a keserves hétfők, de nem tűntek soknak, csak talán ötven felett kezdtek fékezés nélkül száguldani. Mintha olykor évszakok is kimaradtak volna, és az idő óriáslábakon száguldott volna egy üres gödör széléhez, amelynél most megtorpant. Már csak egyet kellett volna lépnie, vagy csak várni egy fuvallatra, amely belelöki, de egyiknek sem volt még itt az ideje. Az idő nem kegyes, talán csak a gyerekekkel, akik azt hiszik, hogy végtelenségében minden nap megmerítkezhetnek. Az öregek már tudják, hogy eljön az a rettenetes perc, amikor már feljönni nem lehet, már lefelé húz a semmi.
Ő nagyon várta már, csak ez a nő ne ült volna a nyakán folyton a rozoga hokedlin, amelynek egyik lába kijárt és hiába volt, minden szegelés, korhadt legbelül. Nem tudta megtartani a javítást. Kidobni azonban vétek lett volna, azon ült valaha a nagyanyja és anyja is, amikor borsót fejtett, azon borotválkozott az apja maga előtte egy lavórral, amelyben kimosta a gyorsan megtelő ócska borotvafejet. Legszívesebben leordította volna a szikár arcú öregasszonyt, hogy menjen már a fenébe, ne ápolgassa őt, nyugton szeretne lenni.
Amikor nagy nehezen szólásra nyitotta a száját, az asszony azonnal felpattant és sírni kezdett.
– Ferikém, szeretnél valamit? – kérdezte izgatottan, közben pulóvere ujjába törölgette könnyesre váló vékonyka szemét.
Nem értette. A Feri ő lett volna? Valószínűleg, de már ebben sem volt biztos. Egyre kevesebb dologra emlékezett, olykor önmagára sem.
De a gesztenyefasorral díszített utcára igen. Ott sokszor sétált fel és alá, lesve az egyik ház ablakát. A legszebb házban, a legvirágosabban lakott Kamilla. Már a neve is gyönyörű volt, olyan földöntúli, mint mézszőke haja és vakítóan kék szeme. Egyetlen hibája azonban mégiscsak volt, a bal lábára sántított, állítólag szülés közben sértette meg az orvos. Beszéltek mindenfélét, a lány azonban nem sajnáltatta magát. Mindig olyan cipőt csináltattak neki módos szülei, amelyben a járása szinte tökéletesnek látszott.
Az udvarlókat nem zavarta a lába, mert széles mosolya és várhatóan nagy hozománya kecsegtető távlatokat nyitott volna előttük, ha megkapják a lányt. Kamilla azonban rátarti volt és válogatós, nem adta a kezét senkinek. Már majdnem húsz volt, de még mindig otthon élt, ami meglepő volt még szülei számára is. Szerették meg óvták, de anyja akkor is azt sorolta, hogy a lányoknak férjhez kell menniük, ez az élet rendje.
Ő meg sem merte közelíteni. Sosem volt nagyszájú és bátor, mint a többiek. Egyszerű és hétköznapi fiú volt kevés pénzzel és sok ambícióval. Mindig azt tervezte, hogy hatalmas műhelyt nyit, ahová majd begördülnek a csodajárgányok és ő megjavítja mind, mert egyszer csak elromlanak, mint minden az életben.
Egy olyan lány, mint Kamilla azonban biztos nem engedte volna, hogy egy olajos kéz hozzáérjen fehér kartonruhás derekához. Így megmaradt távoli rajongónak, ahogy az öccse mondta, kukkolónak. Volt ebben is igazság, mert tényleg soha egyszer sem közelítette meg a lányt, mindig csak leste és ábrándozott róla. Éjjel, ha felébredt és vágya hozzá hajtotta, könnyített magán, de ezt is szégyellte.
Az a nő, aki most mellette volt, biztosan nem Kamilla volt. Ezt tudta még így fél lábbal is kilépve az élők sorából átállva a másik sorba, amely a végtelen felé masírozik. Nem lehetett ő, mert öreg volt és ráncos, szeme alatt fekete árkokat ásott a gond. Szőke sem volt, inkább olyan mákosan szürke, amilyen a dédi egykoron, akinek mindig fura szaga volt. Legfőképp a kezének, mert ahhoz ragadt minden gyom nedve, amit kinn szedett a mezőn. Állítólag gyógynövényeket gyűjtött, de ő és a szomszéd Istvánffy gyerekek azt mondták rá, banya.
A keze nyirkos volt, és amikor homloka felé nyúlt őrzője, megrázkódott.
– Fázol? – kérdezte olyan hangon, mintha jól ismerné.
Vajon mi köze hozzá? Nem válaszolt, inkább elfordította a fejét. Kibámult az ablakon, amelyen utoljára nézett be az ősz. A fákról elpilledő levelek hullottak a nedves földre, este sokáig zuhogott, de most a nap üres ígéreteivel szárogatta a talajt. Meleget ígért, de már nem adott semmit, csak reszketeg fényt az ágaknak.
Az asszony felsóhajtott. Két hete nem ismerte meg őt az a férfi, akivel negyven éven át várta a tavaszt. Az elején nem hitte el, hogy nem tudja, ki ő, de aztán az üres tekintete felnyitotta az övét. Tényleg nem tudta. Már nem szólt hozzá még akkor sem, amikor kérdezte.
Ő ezért a férfiért élt-halt egész életében, és most Feri egy másik világba készülődött. Ez a világ idegenné alakult és ő a gyerekeiről sem tudott már. Csak Kamilláról. Azt a nőt emlegette. Alig tudta magáénak pár hónapig. Utána elgázolta egy kocsi. Egy részeg sofőr csapta el az út szélén, amikor át akart kelni. Ferihez szökött épp otthonról, valószínűleg egy titkos ölelésre, amikor az ittas ember nem vette észre és elütötte. Az egész város róluk beszélt, olyanok voltak, mint egy modernkori Rómeó és Júlia.
Kamilla apja ordított a fájdalomtól és megtiltotta, hogy Feri részt vegyen a temetésen. Azt kiabálta, hogy a lánya még ma is élne, ha az a nyomorult el nem csábítja.
A fiú kerek tíz éven át nem nősült meg utána. Elment külföldre, és amikor visszajött, nyitott egy autószerelő műhelyt, amelyben nem volt olyan kocsi, amit ne tudtak volna helyrepofozni bármilyen kárt is szenvedett. Egyetlen egy kocsit nem javított meg soha: azt, amelyik elgázolta Kamillát. Tudták, ki tette, voltak szemtanúk, így az elátkozott járművet senki nem vette meg mindaddig, amíg Feri nem ajánlott érte tisztességes árat.
Amikor egyszer megkérdezte tőle, vajon miért vásárolta meg és tartotta a garázs távoli sarkában lefedve, a férfi ránézett és annyit mondott, rajta van Kamilla vére.
Ebbe a mondatba beleborzongott. Ettől a pillanattól kihunyt benne a Feri iránti szerelem szikrája. Szó se róla, szerette továbbra is, de már nem úgy és nem olyan fényes tisztasággal, ahogy azelőtt.
A férfi hirtelen köhögni kezdett és levegő után kapkodott. Az asszony mellé ugrott és megemelte a hátát, hátha könnyebb lesz neki. A férfi krákogott még egy darabig, majd elhallgatott. Lassan visszazuhant teste abba az állapotba, amelyben már csomagolásra kész lélek és már nem akar magával vinni semmit, mert tudja, hogy amije volt, nem számít.
– Már nem sok van hátra – gondolta az asszony és nem kapcsolta fel a lámpát. Finoman alkonyodott, bársonypuhasággal olvadt fel a nap a fák lombjai közt.
Mielőtt kiment volna a konyhába gyertyáért, még ránézett a férfi arcára és elmosolyodott. Micsoda fess ember, gondolta elégedetten. Még most is szép. Negyven év alatt nem tudott betelni vele és egyetlen pillanatig sem bánta, hogy hozzáment feleségül. Remélte, hogy majd úgy fogja szeretni, mint azt a régi lányt, és talán így is volt, bár ezt sose mondta ki.
A konyha köve felfénylett a lemenő nap utolsó szikrái alatt. Belekotort a fiókba és hosszas keresgélés után talált csak egy gyertyát. Nem akart nagy világosságot a szobában, hogy ne zavarja meg a haldoklót.
A hosszú fehér gyertya épp megfelelőnek tűnt, ami a fiók legmélyén lapult. Gyufa után kotort még, mire eszébe jutott, hogy már megint elfelejtett venni. Feri öngyújtója azonban ott hevert a konyhapulton, hát felvette. Többszöri próbálkozás után szikrázott csak fel. A kanóc lángvirágba borult és a konyha megtelt valami ismeretlen, meghitt melegséggel. Megfordult és határozott léptekkel visszasietett a haldoklóhoz. Épp a pohár tetejére akarta csepegtetni a viaszt, hogy beleforrassza gyertyát, amikor Feri megszólalt:
– Várj meg, Kamilla, jövök! – mondta arcán sosem látott derűvel. Még kinyitotta a szemét, majd engedelmesen lehunyta örökre.
fotó: Pinterest
