Kapuzárás

Negyvenkilenc éves vagyok.
Még a lemez A oldala forog, de nem sokáig. Persze tudom, hogy a B oldal rövidebb lesz, karcosabb, de semmit sem tehetek. Megeshet, hogy elhülyülök, talán emlékezni sem fogok, de nem baj. Néha nem árt elfelejteni jót is, rosszat is. Egy átmeneti amnéziára biztosan mindenki vágyik az élete során. Eljátszani vagy valóban megélni, hogy nem tudjuk, kik is vagyunk, milyen szemétségeink vagy örömeink voltak, hasznos lenne.

Hetek óta ezek a gondolatok foglalkoztatnak. Egy éve még az élet császárának gondoltam magam, hiszen sportos és magas vagyok, hajam is meg pénzem is van. Akkor, még a régi Endreként, nem gondoltam az elmúlásra. Csak néha jött elő egyszer-egyszer, mert láttam, hogy az öregek elmennek és néhány régi cimbora is általánosból.

A szekér futott. A targoncákat vitték, mint a cukrot. Azt vettem észre, hogy egyre kevesebbet vagyok otthon, viszont ezzel egyenes arányban nő a bankszámlám. Nem a munka miatt nem voltam otthon. Már nem éreztem, hogy a családomban feltétlenül szükség van rám.  Inkább csak a pénzre, amit kerestem.
Mindkét gyerek elköltözött és a feleségem, akit huszonhat éve ismerek, már nem tud érdeklődő tekintettel nézni rám. Unottan hallgatja a céges beszámolóm, de legalább megpróbálja elnyomni az ásítását. Az ő szemében már nem vagyok vicces vagy intelligens, ismer, elfogad és ennyi.
Hogy ő mit csinál a szabadidejében, nem igazán érdekel. Dolgozik egy iskolában, de inkább hobbiból. Kiégett lett, mégse akarja otthagyni a pályát, mondván, sose tudhatjuk, mit hoz az élet. Valamiképpen igaza van és tisztelem a döntését. Tényleg nincs szükségünk a fizetésére, ami az ő zsebpénze lett. Így éltünk csendesen, panasz nélkül, közönyösen egy házban, amely visszhangzott a magánytól.

Aztán bekövetkezett a törvényszerű változás. A vigyázz, mit kívánsz! – mondat most alaposan fejbe kólintott. Ahogy szaporodtak a feladatok a cégben, egyre nagyobb szükség lett még egy titkárnőre vagy asszisztensre, nevezzük akárhogy.
Nem én választottam, hanem rábíztam Verára, aki gyerekkori barátom és mellettem dolgozik már tíz éve. Jól ismer és kedvel. Nem szép nő, olyan húsos, nagydarab, de mindig fülig ér a szája.
Enikő sose volt rá féltékeny, ezért jó dolgom volt, nem kellett ostoba női féltékenységgel vívnom. Meg nem is akartam megcsalni szinte soha. Nem mondom, hogy nem lett volna alkalmam, de a munka lefoglalt és nem volt kedvem kockáztatni.

Vera aztán rátalált Szilvire.

Ha van tökéletes vagy majdnem tökéletes nő, akkor Szilvi az. Elképzelhetetlen, hogy egy nőben ennyi jó tulajdonság legyen. Harmincéves volt, apró, törékeny, de nagyon formás. Humora, rátermettsége azonnal lenyűgözött. Nem volt kihívó, de sütött belőle a szexualitás.
Nem tudom, Vera vajon direkt csinálta-e, hogy őt választotta, vagy egyszerűen őt is elvarázsolta. Szilvi jött, látott, győzött. A kollégák mind megbolondultak a közelében. Én sem voltam kivétel és persze engem választott. A kezdet kezdetén még azt hittem, talán önmagam miatt. Még most se akarom hinni, hogy nem. Nem merő ostobaságból, de mégis jó lenne tudni biztosan, hogy nem a státuszom és a pénzem befolyásolta.  Vagy ha igen, akkor csak kis mértékben.

Szilvi független és nagyszájú. Nem lehet földbe döngölni, és nem simulékony, ami nagyon tetszett. A kollégákat finoman lepattintotta és két hónap múltán azt vettem észre, hogy alig várom, hogy lássam. Ha tehettem, magam mellett tartottam, minden apró dolgot megbeszéltem vele és hajlottam okos tanácsaira. Hol együtt ebédeltünk, hol kávéztunk valahol, ha épp tárgyalás előtt voltunk. Közben megkezdődött az építkezés, mert terjeszkednünk kellett, így sok plusz feladat adódott, amelyben segítkezett nekem.

Beleszerettem. Nem kamaszos hévvel, hanem igazán. Másra se vágytam, csakhogy az ágyamban tudhassam, és amikor ez bekövetkezett, nem tudtam betelni vele.

Szilvi eszményi szerető volt, de embernek is kiváló. Pár hónapig azt gondoltam, senki nem vette észre a cégnél, mi van kettőnk között, de ez áltatás volt. Kihallgattam két kollégát egy véletlen folytán, így már biztos lehettem benne, hogy nem titok a kapcsolatunk. Az ő részéről nem is volt gond, mert hajadon volt, de én benne éltem egy kiüresedett házasságban, amely papíron létezett.

Vera egyszer nem bírta ki, megkérdezte, nem zavar-e a korkülönbség? Csodálkoztam. Miért zavart volna? Nem voltam lottyadt öregember, sőt tettem is róla, hogy ne legyek. Edzőterembe jártam, elhagytam a cigit és megpróbáltam vagányabbul öltözködni. Annyit mondtam neki, hogy az jobban zavar, hogy házas vagyok. Felvonta a szemöldökét és megjegyezte, hogy nem én lennék az első, aki elválik, már ha komolyan gondolom a dolgot. Én pedig nagyon komolyan gondoltam. Szerettem és most is szeretem Szilvit, nem játékszerként bántam vele.

A feleségem, ha észre is vett valamit, nem tette szóvá. Ezzel jelentősen megkönnyítette a dolgom. Kezdtem magam remekül érezni a bőrömben. Én, az élet császára ötven felé közeledve megértettem, hogy önmagukért kell énünk már, mert a lemez azonnal oldalt vált, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a tű ugrik egyet, és a kihagyott részt már nem lehet újra hallgatni.

Az építkezés kellő ütemben folyt, és bár sok idegeskedéssel járt, nem izgultam. Tudtam, hogy, ha elkészül az új csarnok, még több gépünk lesz, és az üzlet csak felfelé ívelhet. Az építésvezető megígérte, hogy teljesítik a határidőt, és májusban átadja kulcsra készen. Azokban a hónapokban a föld felett jártam.

A gyerekeket ritkán láttam, az egyik az egyetem utolsó évében járt, a másik pedig elhelyezkedett egy jó nevű cégnél, így sínen voltak. A nejem utazgatott, no meg tanított. Vártam, mikor mond fel, de nem tette.
Így egy hónappal ezelőtt megmondtam neki, hogy válni akarok. Azt nem vallottam be, hogy másik nő miatt, de láttam a szemén, hogy tudja. Higgadt nőként megjegyezte, hogy ostoba vagyok, meg kapuzárási pánikom van. Kikértem magamnak, mert úgy gondoltam, fásult és rideg, nem értené meg, hogy szerelmes lettem.
És valóban az lettem.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy fülig. Szilvinek nem szóltam a válásról, de ő mindig laza és könnyed volt, úgy hittem, ilyen is marad. Az utóbbi időben mintha kissé feszültebbé vált volna, de lehet, hogy képzelődtem.

Enikő annyit kért, hogy anyagilag tisztességesen járjak el vele szemben és a gyerekekkel, akkor nem gördít akadályt az utamba. Már a közös utunk utolsó métereit rójuk, mondta, és ő nem erőlteti a házasságunkat.

Én beleegyeztem mindenbe, mert így éreztem korrektnek. Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor beültem a kocsiba, hogy meglepjem Szilvit a fantasztikus hírrel.
Már két hete a kabátom zsebében hordtam a gyűrűt és vártam, hogy megkérhessem.

Egyik nap sem tűnt alkalmasnak, de azon a pénteken, azon a napsugaras délutánon minden kép a helyére ugrott. Válok, fizetek, nősülök, boldog leszek. Ilyen egyszerű volt a képlet.

Szilvi a másodikon lakott egy tágas lakásban, amelynek mindig virágillata volt.

Már láttam magam előtt a csodás nőt, aki piros köntösben nyit ajtót és sugárzó mosolyával ajándékoz meg.

Majdnem ez történt.

Többször csengettem, mire megjelent. Fekete köntös volt rajta és a haja kócos volt, tekintete bágyadt. Nem mosolygott. Annyit kérdezett, miért nem telefonáltam, mint máskor?
A döbbenettől elakadt a szavam. De annak a férfinak nem, aki az építésvezetőm volt. Lazán kiszólt a hálóból:

– Küldd már el, akárki is jött, mert kihűl az ágy! – kiáltotta. Azonnal megismertem a hangját.

Szilvire néztem, aki merev tekintettel egy sajnálomot tudott csak kipréselni izgató ajkai közül.

fotó: Pinterest