Elmesélek nektek egy történetet… ❤️ Alex és Emily történetét, akik nem hittek a csodában, míg az univerzum ezer apró részletének összeállásából ki nem rajzolódott az igaz szerelem, mert akiket egymáshoz rendelt a sors azok akárhogy is, de találkozni fognak…
Karácsonyi mese – Alex 1. rész
Karácsonyi mese – Emily – 1. rész
Karácsonyi mese – Alex 2. rész
Karácsonyi mese – Emily 2. rész
Karácsonyi mese – Alex 3. rész
Karácsonyi mese – Emily 3. rész
A kocsiból kibámulva az egyik metrómegálló melletti lejáratnál idős nénike ül egy rozzant hokedlin. Előtte pici műanyag lavor, amiben öt vagy hat csokor fagyöngy árválkodik. Összeszorul a szívem és ránézek az órára, nincs időm megállni, most rohannom kell. Majd legközelebb. Nem érdekel semmi és senki, marconán állok ki a járda szélére újfent, most az egyszer lehetne egy kis szerencsém a nők terén. Gondolkodom, hogy kihez kellene fohászkodjak az ügy érdekében. Nincs ötletem.
Közeledik a busz, tudom, és érzem, hogy rajta lesz. Csak most ne kapjon zöldet, csak most váltson pirosra a lámpa.
Kérésem értő fülekre talál, és a busz lassul, majd velem egy vonalban áll meg az ajtaja, mely mögött ott áll. Arca, szeme, szája tökéletes, szinte érzem illatát. Kb. egy fejjel vagyok magasabb, látom ahogy rám néz, nem hiszi el, hogy ott állok, az ajtó másik oldalán. Kezét az ajtóüvegre teszi, nem bírom levenni szememet az arcáról, és csak annyit tudok kinyögni, hogy „szia”. Látom finom mosolyát, és harapni való száját. Nem gondolkodok, csak annyit nyögök ki „rád várok”.
Ahogy kimondom a szavakat, abban a pillanatban indul el a busz éktelen nyikorgással, ami a gumicsukló felől jön, és egy az egyben elnyomja rekedtes hangomat.
A büdös francba, ezt nem hiszem el. Szerintem nem hallotta. Látom, ahogy összehúzza a szemöldökét, és kétségbeesetten néz rám, biztos, hogy nem hallotta, amit mondtam. Ott álltam még pár pillanatig, majd lassan besétáltam az irodaházba.
Az ünnep előtti nap, már nem nagyon megy a meló, mindenki az utolsó e-maileket és telefonokat intézi. Nem maradok estig, kora délután már hazafele cirkálok. A kutya boldogságában, hogy haza értem, megmutatja, milyen frappánsan rágta szét a papucsomat, nem haragszom rá, nincs erőm.
Majd intek Buckynak és már nyargalunk is lefele a parkba, futnom kell pár kört, hogy kitisztuljon a fejem. A futás mindig segít. Segít rendszerezni a gondolataimat és tisztázni magamban, hogy mit is akarok. Rendet teszek a káoszban. És az most van bőven.
Mire visszaérünk a lakásba, már tudom mit kell tennem. Kocsiba vágom magam, és elmegyek a metrómegállóhoz. A néni most is ott ül, előtte pár csokor fagyönggyel egy kis fenyőággal és csipkebogyóval. Megveszek mindent, ami előtte van, és még egy kis borravalót is hagyok, ebből legalább a karácsonyi vacsora meglesz a férjének és Neki is.
Hazaérve, kiválogatom a fagyöngyágakat és egy spárgával összekötöm. Szuper, tiszta giccs. Nem baj, egyszer az évben belefér nekem is. Reménykedem, hogy ugyanaz jár a fejünkben, nekem is és neki is, így nincs mit vesztenünk.
Másnap hatalmas hótakaróra ébredünk, Buckyt alig lehet felcipelni a sétából. Én is nagyon élvezem, de most inkább már indulnék a megtervezett úton, ami nem tér el egy cseppet sem a hétköznapitól. Ideges vagyok, alig bírok magammal, hogy ne vágjam hármasba a váltót, és robbanjak ki a csigázó többiek mögül, akik összefosták magukat megint egy kis hótól.
Beállok a parkolómba, és zsebemben a kis csokorral lépdelek a főbejárathoz. Szakad a hó, mintha nem akarná soha abbahagyni. Van mit bepótolnia, engem nem zavar sem a vezetésben, sem abban, hogy ha majd el kell lapátoljam anyukáméknál az ünnepek alatt.
Korán érkeztem, és fázom, de nem a hidegtől, hanem attól, hogy ideges vagyok. Félek, hogy nem jön el, félek, hogy nem azt érzi, amit én, hogy nem is igaz ez az egész. Minden csendes, alig jár autó, vagy busz, a hó, mint valami puha hangtompító elnyeli a város zaját. Ütemes ropogást hallok meg, majd a zöld bokor mögül előlép és ott áll velem szemben pár méterre. 
Ő az. Nem mozdul, nem hiszi el, hogy ott állunk, látom a tekintetén. A szívem a torkomban dobog, nincs már köztünk semmi, csak Ő van és én. Én mozdulok, lassan hozzásétálok és a megállok az orra előtt. Hátra hajtja a fejét, hogy a szemembe nézhessen, miközben egy hópelyhet törlök le az arcáról, ami lassú olvadozásba kezdett rajta. A fagyöngy csokrot a feje fölé tartom és csak annyit tudok mondani:
– Nagyon reméltem, hogy a karácsonyi ajándékomat megkapom még ma reggel, és nem kell, hogy várjak rá még két hétig.
Lassan, a kezeivel a kabátom szélét megragadva lehúz magához, a szája majdnem az enyémhez ér.
– A fagyöngy alatt nem beszélni kell, hanem csókolni…
