Elmesélek nektek egy történetet… ❤️ Alex és Emily történetét, akik nem hittek a csodában, míg az univerzum ezer apró részletének összeállásából ki nem rajzolódott az igaz szerelem, mert akiket egymáshoz rendelt a sors azok akárhogy is, de találkozni fognak…
Karácsonyi mese – Alex 1. rész
Karácsonyi mese – Emily – 1. rész
…
Tekintete az enyémben volt újra, és mintha finom kis mosolyra mozdult volna a szája, de nem volt kegyes most az angyalom, nem kapunk pirosat, így a busz tovább is suhan (persze most suhan).
Szememmel addig követem, míg nyakcsigolyám azt engedi, és nem tűnök oltári idiótának, hogy lassan már visszafordulva az ülésben nézek valakit. De Ő is követi végig a tekintetemet és amíg tudja tartja a szemkontaktust. Szívem most már egyértelműen hevesen ver, ez nem lehet véletlen, engem nézett újra. 
Vagy tévedek? Csak bámult maga elé és csak totál abszurd véletlen, hogy újra belefutottam? Nem tudom eldönteni hogy a szívemnek, vagy az eszemnek higgyek, két ellenkező teóriát súgnak nekem arról, hogy újra láttam. Egyik pillanatban még romantikus álmokat szövögetek magunkról, míg a következő percben oltári idiótának titulálom magam, és kijelentem, hogy a már több éves szingliség az agyamra ment. Kész szerencse, hogy a veszekedést magammal sikerült a belső hangokkal megoldani, és nem a környezetemet sokkolom vele.
Ám a káosz közepette, ami éppen dúl az agyamban és a szívemben, észrevettem, hogy egy belépőkártya lógott a nyakában! Remek, akkor tehát ott dolgozik. Bárhogy is legyen, jobb kedvem lett, szinte boldog voltam, hogy újra van esélyem látni.
Micsoda egy lökött tyúk vagyok én. Nem tudom hány éves, van-e családja, kutyája, macskája, nem pszichopata-e, vagy nárcisztikus rosszfej. Esetleg nem szeret-e nőket erőszakolni, vagy állatokat kínozni. Nem, nem hiszem, hogy bármelyik is lenne. Nem lehet, hogy megint kiszúrtam a 100 vagy 1000 közül azt az egyet, aki nem tud mást csak rombolni, elvenni, és tönkre tenni. És semmi jót nem adni.
Nem, most fordul a kocka, leróttam múltbéli és jövőbeni bűneimet is előre, most már ideje lenne valami jót is kapni. Valaki jót. Nem baj, legalább most nem péntek van, szóval csak egy nap és egy éjszaka és talán újra ott fog állni.
De a következő 3 nap nem kegyes, minden reggel torkomban a szívemmel bámultam kifele az ablakon, és vártam a villanyoszlopot, majd a rozzant kerítést, a felüljárót, a zöld örökzöld bokrokat, végül az irodaház bejáratát. De nem volt ott. Nem cigizett, nem beszélgetett és nem állt ott egyedül. Eltűnt. A második napon már magamba roskadtam, majd a harmadikon azzal vigasztaltam magam, hogy legalább pár napig újra érzetem a lángot, azt a melegséget, amit egy kezdődő vonzalom, egy hirtelen jött villámcsapás képes okozni a lelkemben.
Aztán pénteken ahogy újra elhaladok a bejárat előtt, újra csak a semmit látom. Az üres bejáratot. A busz lassít, majd mivel a piros már vált is sárgára, új lendületet véve már gyorsítunk is, amikor meglátom, hogy sietve kilép a bejárati ajtón, és az elhaladó járművet pásztázza.
Nem lát meg, nem vesz észre, ha egyáltalán engem keres és az egészet nem beszélem be magamnak már több napja. A pötyögő esőben még látom ahogy fázósan összehúzza kabátját a mellkasa előtt, ami vékony kötött pulcsiján keresztül is jól láthatóan domborodik. Látom izmos nyakát, és a sapka alól két oldalt előugró szőke tincseit. Haja körülbelül a válláig ér, kissé hullámos. Összehúzott szemeit már a mögöttünk haladó busz felé veti, legszívesebben elkezdenék dörömbölni az ablakon, de félő, hogy a buszvezető nem venné jó néven. 
Szívem már újra a torkomban dübög, lélegzetvételem szapora, villámként ért ahogy felismertem az ajtóból kilépő srácban. Egész nap a fejemben járt, nem bírtam kiverni a gondolataimból. Mivel minden nap este hatig dolgozom esélytelen, hogy mire az iroda ház elé érek hazafele, még ott legyen.
Szomorkásan ülök, gondolkodom, mit is kellene tennem, egyáltalán miben is reménykedem? Tényleg engem keresett a szemével? Nem csak most is valami kósza véletlen, valami óriási univerzumi poén csúfos elszenvedője lennék?
És megint péntek van… Remek.
Egy fokkal emelkedik vízi hulla hangulatom az időjárás jelentéssel, amivel már havat jósolnak az éjszakára is. Reménykedem, hogy hátha megtörik a több éves átok, és ne adj isten akár karácsonyra is havat kapunk ajándékba. Mennyei lenne!
A hétvégén dacosan veszem tudomásul, hogy a hó késik, és helyette még mindig cseppfolyósan kapjuk a csapadékot. Próbálom magam leszakítani az „ismeretlen jóképű” témáról és nem belelovalni magam a várható hatalmas pofára esésbe, így kapom a gyereket a hónom alá, és elkezdjük a karácsonyi bevásárlást. Igyekeznünk kell, most már csak másfél hét és itt is van! Kicsit el tudom magam engedni, és az ajándékok összevadászatára hangolni, gondolataim csak néha-néha révednek a kötött pulcsi felé.
Barangolunk a gyerekkel a bevásárló központokban, mindenhol találok vagy ezer dolgot, amit hazacipelnék karácsonyi dekorációként, de a gyertyák és az illatosítók ilyenkor a favoritok. Imádom, ha jó illat van, nagyon kényes vagyok a szagokra, a rántott húst is nyitott ablak mellett sütöm. Sajnálatomra a kedvenc pompomos sapkám valahol kiesett a shoppingolós megaházban, de azt már csak a kocsihoz visszaérve vettem észre. A francba. Az idő megy, a hétvége telik, és szépen lassan újra eljön a következő hétfő reggel, ami majd igazi meglepetést okoz. (folytatjuk)
Emily és Alex történetének a folytatását 25-én este hozzuk nektek.
fotó: Internet / Pinterest
