Karácsonyi mese – Emily 1. rész

Fázós a reggel, a hideg bekúszik mindenhová, hiába húzom a cipzárt a számig, a nyakam  a lapockáim közé. Lesem a buszt, ami a metrót hivatott pótolni, körülöttem mindenki egykedvű pingvinként várja, hogy elinduljon napi robotjára. A busz megérkezik, az ajtók kinyílnak, igyekszem felfele, én is próbálok megcsípni egy üres helyet az ablaknál, így legalább még húsz percig éber kómában pihentethetem az agyam.
A hely megvan, a táskáimat az ölembe tornyozom, lassan elindulunk.
A megállótól pár méterre már egy lámpa piros fénye állja utunkat, egykedvűen bámulok ki az ablakon. Velem szemben hatalmas irodaház smaragdzöld ablakai könnyeznek. A csepergő eső, ha lehet még szürkébbe, és komorabbá teszi a reggelt.
Az épület bejárata mellett három férfi cigizik, nyakukat behúzzák, fázósan ácsorognak egyik lábukról a másikra.
A nekem háttal állónak látom szőke kontyát, ami a feje tetejére van kötve. Legalább fél fejjel magasabb társainál, okkersárga bakancsa nincs bekötve, zsebes nadrágja és szőrmés keki kabátja hátulról is remekül áll neki.
Váratlanul fordul meg, nevet valamin, tekintete hirtelen rátalál az enyémre, és benne marad. Érzem ahogy az íriszem kitágul és a következő lélegzetvételem megakad.
Szemei mélyen ülők, nem látom színüket, szemöldöke sűrű és haragos, homloka magas, orra egyenes, száját hosszú borosta veszi körül, a még se nem szakáll, de már több napja nem borotválkozott állapot. Hihetetlenül jóképű és sármos. A kimerevedett pillanatból a busz zötyögős elindulása ránt ki, Ő is visszafordul a többiek felé.
Gondolkodom, hogy meddig nézhettünk egymás szemébe? Két vagy három másodpercig? Vagy csak egy pillanat volt? Szívem picit hevesebben ver, újra és újra lejátszom magamban, ahogy megfordul és rám néz. Pont rám. A szemembe.
Cikáznak a gondolataim, úristen hol van már az álmos fáradtság, a komor hangulat?!
Vajon ott dolgozik? Vagy csak összefutott pár ismerőssel? A francba, ráadásul péntek van, ha ott dolgozik, akkor is csak 2 nap múlva van esélyem újra látni. Jesszusom, nem vagyok normális! Láttam valakit fél pillanatra, vagy tudom is én, hogy mennyi volt, és már azon jár az agyam, hogy mikor látom újra?
Soha nem utáltam még pénteket, de most igen.
Hazaérve a lakás egykedvű csöndje fogad, a gyerek ma a nagyszülőknél van. Ledobom a cuccaimat, úgy is én pakolok magam után, tök mindegy. A kanapéra vetem magam, és a párnába fúrom a fejem.
Egyedül élek már jó ideje, szívemet régóta bezártam, és a kulcsot az Óperenciás Tenger utánra hajítottam. Az kapcsolati magány már beitta a lelkem, rám fonódott, akár régi téglafalra a borostyán. Olyan jó lenne már újra valakihez tartozni, valakire támaszkodni, valaki mellett ott lenni. De a félelem erősebb volt mindennél, hogy újra összetörnek, becsapnak és kihasználnak. Nem hittem, hogy még megtörténhet, hogy valaki egy pillantásával felkavarja a lelkem.
De úristen, miről beszélek?! Csak egy pillantás volt, egy megmagyarázhatatlan érzés, és valószínűleg soha többet nem fogom látni. Bár magamban szinte könyörgöm az angyalaimnak érte.

 
 

Este a barátnőimmel futok össze, igyekszem nem elárulni magam, hogy éppen egy idegen jár az agyamban megállás nélkül, mert tuti hívnák a mentőt. A csajok persze látják, hogy van valami velem, de próbálom megmagyarázni, hogy csak az ünnepi készülődés miatt vagyok feszült.
Nem bírok most magammal, a krimó, ahova beültünk, hangos az emberektől, két boxszal odébb egy fiútársaság nevet hangosan, nem látok mindenkit, csak hallom, hogy az egyik srácot ugratják, hogy a pincérnőnek bejön. Remek, legalább valakinek lesz egy jó estéje. Hamar le kell lépjek, reggel megígértem a gyereknek, hogy megyünk korcsolyázni, ha jó lesz a matek dogája, így nincs mit tenni, az ötösért nekem is áldozatot kell hoznom.
Felveszem a kabátom és mindenkinek cuppantok egy puszit, és sietek ki a friss hideg levegőre, hogy kimossam az agyam a hülye gondolatoktól.
A hétvége persze csigalassúsággal vánszorgott, igyekeztem tartalmasan kitölteni, a gyerek is érezte, hogy van valami zizgés a levegőben körülöttem.
Mindjárt itt a Karácsony! Ezt tudtam csak magyarázatként bedobni, azt még sem mondhattam, hogy láttam egy pasit három pillanatra és azóta benne van minden gondolatomban és alig várom, hogy újra lássam. Tuti bolondnak nézne a gyerek, és ezt a szülői image-em nem viselné túl jól.
Vasárnap kora este már alig bírok magammal. A tükör előtt állok, és azon gondolkodom, hogy mit is képzelek, hiszen az a srác egy félisten, én meg egy földi halandó. Valószínűleg, amilyen szerencsém van, sőt, szinte tuti biztos, hogy idősebb is vagyok nála. Hajamat most vágattam le, színét képes vagyok havonta változtatni, de bátorságom csak az árnyalatok másságában merül ki. Jó, néha van, hogy a kék vagy a rózsaszín játéka feltűnik bubi frizurámon, de az hamar le is kopik. Barna szememet szeretem, mert van benne valami melegség, ellenben más semmi extra nincs rajtam. Szokták mondani, hogy szép a szám, de engem különösebben nem hat meg a formája. Ennyi. Semmi több. Szóval nem hiszem, hogy nekem, a Földön élő egyszerű csajnak lenne bármi esélyem egy félistennél, aki valószínűleg most pottyant le az Olümposzról valami istenség zabigyerekeként.

Eljött a hétfő, izgalmam most már egy geiger számlálót is kiakasztott volna, de végül szolid kis smink mögé rejtem az arcom, és a parkolóból kisétálva már émelyegve szálltam fel a buszra.
Próbáltam belőni, hogy nagyjából ugyanazt a helyet foglaljam el, és lehetőleg ugyanabban az időpontban kanyarodjunk az irodaház elé. Már csak a piros lámpáért könyörgök az angyalkáimnak. Basszus, adok mostanában melót Nekik bőven! A busz elindul, majd pár másodperc múlva a nagy épület elé érünk, és az utcai növényzet mögül előbukkan a bejárat. Ott áll, az utcával szemben, szőrmés kapucnija a fején, keze zsebre téve, és csak áll. Nem cigizik, nem beszélget, csak áll, és néz. Engem.
(folytatjuk)

…ahogy Alex látta

A lány, Emily – 2. rész
A fiú, Alex – 2. rész

fotó: Internet / Pinterest

 

386

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here