Karácsonyi mese – Alex 3. rész

Elmesélek nektek egy történetet… ❤️ Alex és Emily történetét, akik nem hittek a csodában, míg az univerzum ezer apró részletének összeállásából ki nem rajzolódott az igaz szerelem, mert akiket egymáshoz rendelt a sors azok akárhogy is, de találkozni fognak…

Karácsonyi mese – Alex 1. rész
Karácsonyi mese – Emily – 1. rész

Karácsonyi mese – Alex 2. rész
Karácsonyi mese – Emily 2. rész


Hétfő reggel van újra. És esett a hó! Még nem az igazi, még csak vékonyan lep be mindent, de már azért ez is valami. Míg Bucky azzal van elfoglalva, hogy a takarómat lerángassa, én még próbálok pár percet nyerni magamnak az ágyban, és bámulni kifele az ablakon, ami a padlószőnyegtől a plafonig ér. Imádom ezt a hatalmas ablakot.
A lakást azért kezdi ellepni a kupi, de még nem akarok vele foglalkozni. Míg a kávémat szürcsölöm, azon gondolkodom, hogy vajon Ő is szereti a havat? Vagy inkább utálja mert minden vizes és latyakos tőle? Angéla utálta. Mindegy, az sem biztos, hogy újra fogom látni, vagy valaha is megkérdezni tőle. Bucky már izgatott, hogy mehet lefele kergetni a hópelyheket, Ő is imádja a havat, nem is vacakolok sokáig, futunk lefele a lépcsőn ki a parkba. A nadrágom persze tiszta víz lett a hentergéstől, de pont nem érdekel, marha vicces, ahogy a kutya a nagy szájával kapkod a pelyhek után, és csattog a fogsora. Olyan, mint egy nagy gyerek. Visszaérve a lakásba gyorsan farmerre cserélem az átázott nadrágomat, és indulok is.
Kicsit késésben vagyok és a hóesés valószínűleg nem segít majd azon, hogy lefaragjam azt a pár perc csúszást.  Bekanyarodom a parkolóba és már dobom is el magam alól a kocsit, illetve dobnám, ha abban a pillanatban nem lép mellém Angéla. Mi a francot keres ez itt? Az egyre nagyobb pelyhekben eső hó egyre álomszerűbbé, Angéla egyre bizarrabbá teszi ezt a reggelt. Nem értem, hogy lehet mínusz két fokban elindulni egy kis piros pulóverben, egy szűk szoknyában és lehetetlen magas sarkú cipőben, miközben havazik!
Angéla persze azonnal a karom után kap, és követeli, hogy segítsem el az irodaház bejáratáig. Hihetetlen csigatempóban totyorászik mellettem, legszívesebben a vállamra kapnám és berongyolnék vele a bejáraton, de a feltűnés most az, amit leginkább kerülni szeretnék.
A francba, ráadásul már nyolc óra, a busz mindjárt ideér, én meg itt csoszogok ezzel a piros pingvinnel az oldalamon. Ez kész katasztrófa.
A bejáratig már csak pár méter, és már lassan szétvet az ideg, nem is hallom mit nevetgél miközben rajtam csimpaszkodik.
Ahogy felnézek a sövény mögül előgurul a busz, az ajtóban ott áll az Idegen Nő. Látom ahogy arca egy pillanatra felragyog ahogy találkozik a tekintetünk, de aztán észreveszi a sorcsapást belém csimpaszkodva. A szívem a torkomban dübög, nem akarom, hogy így lásson, semmi közöm már ehhez a nőhöz. Látom zavart tekintetét, nem tudok jobbat, mint szabad kezemmel intek neki, lássa, hogy látom, hogy észrevettem, hogy miatta járok – kelek reggelenként itt és ekkor, hogy csak ha egy pillanatra is, de a szemébe nézhessek.
Kezét az üvegajtóra teszi, mintha a kezemhez akarná érinteni, a szakadó hóban azonban a busz szinte pillanatok alatt eltűnik. Látott, észrevett és reagált rám. Most már biztos, hogy van kettőnk között valami. Nem képzelődőm. És biztos, hogy nincs férje, barátja, nem lehet, hogy ezzel a tekintettel így tudjon rám nézni, ha valaki várja otthon.
Angélát hamar lerázom, de a napi katasztrófa cunami tovább fokozódik, amikor közli a főnök az irodában, hogy a következő két napomat újra a múlt heti cégnél kell töltenem, én fejezem be a melót, a kolléga lebetegedett. Kezdem azt hinni, hogy a sors összeesküdött ellenem. Nem tudok mit tenni, morcosan dolgozom hol az IT szobába zárkózva, hol a fülesembe és pár track list társaságába menekülve az egyre nagyobb érdeklődést mutató titkárnő elől. Sajnálnám megbántani, de rámenőssége már engem férfiként is zavarba ejt.
Nem baj, csak két nap, utána még van két nap a hétből amikor láthatom és most már ideje valamit kitalálni, különben ezt így a világ végig is folytathatnánk anélkül, hogy egy szót is váltanánk. És hát na, nem ez a cél. Legalábbis már nekem nem.
Módszert váltok és csütörtökön már nem az irodaház ajtajában állok, hanem kiállok a járda szélére, közvetlenül az úttest mellé. A busz ahogy elhalad mellettem, szinte pár centire megy el az orrom hegyétől. Nem érdekel, látnom kell közelebbről is.
Csalódottságom leírhatatlan, amikor a következő két reggel sincs a buszon. Nem hiszem el, már csak egy munkanap, és utána két hétig a közelébe se jövök az irodának, hiszen Karácsony lesz, majd Szilveszter és nem dolgozik senki. Úristen ezt nem fogom kibírni, meg fog őrjíteni, hogy ha nem fogom már látni ebben az évben.
A hétvégén próbálom elhessegetni a gondolatokat a fejemből, amik folyamatosan a szőke nő körül járnak, de nem járok sikerrel.
Elmegyek fenyőfát venni, reményeim szerint Bucky nem fogja feltörölni vele a lakást, és túléli legalább szilveszterig a fa. Hétfő reggel a gyomrom kb. egy citrom nagyságával vetekszik, a borosta már szakállá növekedett. A hideg most már tartós karácsonyig, és ha igazak az időjárás előrejelzések, akkor karácsonyra havazni fog. Nem vacakolok sokáig, garbót húzok, a fejemre sapkát, a hajammal most nem bíbelődők. A kabátomat lekapom, és már rohanok is lefele a kocsihoz. Ha ma sem látom akkor feladom, és véget vetek ennek az őrületnek. (folytatjuk)

 
 

Alex és Emily történetének folytatását 28-án szombaton olvashatjátok.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here