Karácsonyi találkozás – 1. rész

Krisztina felsóhajtott. Csak pár nap volt karácsonyig, de ő már mindent megvett, és nem sok kedvvel gondolt a munkahelyi bulira. Nem szerette a művidámságot, a semmitmondó ajándékokat és magát az egész felhajtást sem. Ebben az is közrejátszott, hogy két évvel ezelőtt egy ilyen buli után hagyta el a férje. Még egy évig sem tartott a házasságuk.

Dani nem magyarázkodott, csak annyit mondott, hogy belefáradt a semmilyen napokba. Előtte három évig éltek együtt, és tudja, hogy hiba volt összeházasodni. Nem szereti Krisztinát, mert önmagát sem szerette mellette. Jobb, ha külön utakon folytatják, mert még semmi nem köti össze őket, ami igazi kapocs lenne: se ház, se gyerek. A szerelmet nem említette. Karácsony másnapján közölni ezt a másikkal kegyetlen dolog volt.

 
 

Azt hitte, beleroppan, de végül túlélte. Tavasszal kimondták a válást.
Krisztina első útja egy konditerembe vezetett. A változás a külsővel kezdődik, gondolta. Innentől kezdve majdnem minden nap futott és kondizott. Levágatta derékig érő sima haját. A fodrász sötétszőke hullámokat javasolt, hallgatott rá. A változás valóban jelentős volt, csak legbelül nem történt semmi.
Fél év elteltével enyhülni látszott a fájdalom, és lassan közönybe süppedt. Nem vágyott társaságra, inkább otthon filmezett vagy épp főzött. Elhatározta, hogy végigfőzi az egyik menő szakácskönyvet.  A panelház hatodik emeletén lakók egyre jobban díjazták az ötletét, mert jobbnál jobb fogásokkal állt elő, és mindenkivel megosztotta, aki a közelében lakott. Az ötödiken egy nő azt ajánlotta neki, hogy vezessen blogot a főzéssel kapcsolatos tapasztalatairól, az most nagyon trendi.
Először nem vette komolyan az ötletet, pláne, amikor látta, hogy valóban sokan hódolnak a gasztronómiai örömöknek, de aztán az esélytelenek nyugalmával belevágott. Sokáig nem történt semmi. Aztán valami csoda folytán felfigyelt rá valaki. És az olvasottsága megugrott. Krisztina vicces megjegyzésekkel tarkította írását, és az olvasók falták a cikkeit, meg jobbnál jobb ötleteit. Volt a stílusában valami kedves közvetlenség, amellyel mindenkit meg tudott szólítani. A krizablog alig nyolc hónapon belül felvirágzott. A nevet nem is ő találta ki, húga nyelvbotlásából eredt, de tetszett neki.

Két évvel az ominózus karácsony után, végre úgy érezte boldog. Nem volt életében férfi, nem volt semmi más csak a főzés, a blog meg a munkahelye. Lassan nem emlékezett arra pillanatra, milyen érzés, ha valaki átöleli, vagy miatta mosolyog. Próbált nem gondolni ezekre, de harmincnégy évesen olykor belesajdult a teste a hiányba. Minden megváltozott, és mégsem.

Ahogy közeledett az év vége, egyre feszültebben várta az ünnepeket. Legszívesebben átaludta volna azokat a napokat, hogy ne kelljen látnia a tévében a sok boldog családot, ahol az anya süt, a gyerekek mesét olvasnak, a férj pedig épp csempészi haza a fenyőt. Mintha mindenhol csak a giccs folyt volna. Nehéz volt nem fájdítania a szívét. Mégis elhatározta, hogy abban az évben csodálatos lakomát készít. Szülei már nem éltek, de majd vendégül látja a húgát családostul, a szomszéd nénit, aki nyolcvankét éves és a földszinten lakó bácsit, aki mindig nagyokat köszön neki. Ettől a gondolattól felvillanyozódott.

Volt a közelben egy kellemes kis üzlet, ahol nagyon szeretett vásárolni. Elképesztően friss sajtokat, húsokat és zöldséget lehetett kapni. Már a látványért érdemes volt betérni. Az üzlet kirakata bájosan hívogatóra készült. Úgy nézett ki, mint egy századfordulós képeslap. Ha hullott volna a hó, akkor egy mesebeli bajor kisvárosban találta volna magát, amikor belép. Így viszont csak egy nagyvárosi mese lapja volt, amit jól esett nézegetni.

Munka után még egy ideig pakolgatott az asztalán, majd úgy döntött, ideje elindulnia, mielőtt még nagyobb lesz a tömeg. Mindenki tolakodós, kapkodós, nem jó érzés hömpölyögni a tömeggel.
Az első meglepetés akkor érte, amikor a gyönyörűen kivilágított utcán épp a bolt előtt talált parkolóhelyet. Amikor leállította a kocsit, észrevette, hogy hatalmas pelyhekben kezd hullni a hó. Kiszállt és derűs arccal lépett be a csilingelő ajtón. A tulajdonos messziről üdvözölte. Egyszer megvallotta neki, hogy olvassa a blogját, és nagyon reméli, hogy árujával ő is hozzájárul a csodálatos ételek elkészítéséhez. Krisztina biztosította, hogy ez természetesen így van. És így is volt. A zöldséges pult előtt sokáig válogatott. Úgy döntött, valami különleges sültet és salátát is készít. Vagy pulykamell legyen ananászos-datolyás rizzsel?  Esetleg tonhalsteak? Miközben töprengett, ismerős hangra lett figyelmes. Búgó, kellemes férfihangra. Dani volt az. Az Dani, aki egy évet sem bírt ki vele, mert azt állította, hogy a világ legunalmasabb nőjét vette el. És most teljes valójában pár méterre állt tőle egy apró, élénk tekintetű nővel, aki épp veszekedett vele. A férfi meg csak mosolygott és tűrte, hogy idiótának nevezzék. Az is volt. Mielőtt megfordult volna, hogy azonmód lelépjen, a férfi észrevette. Szemöldökét kíváncsian felhúzta. Nem volt benne biztos, hogy valóban azt látja, akit gondol. De Krisztina elmosolyodott és bólintott. Hogy ne maradjon benne kétely. Két év után először érezte, mennyire jót tett neki az elmúlt idő.  Nem rohant el. Nem futamodott meg. Vett pulykahúst, ananászt és pár fűszert, majd fizetett és kinn az utcán fellélegzett. Minden jól van úgy, ahogy van, nyugtázta magában.

Már majdnem a panelház bejáratához ért, amikor meghallotta, hogy valaki a nyomában lohol. Egy magas, szakállas férfi volt. Egy pillanatra megrémült, de aztán úgy gondolta, karácsony közeledtével nem értheti baj, mert ilyenkor az emberek kicsit jobban akarják szeretni egymást. Megfordult és szembe találta magát egy kellemesen mosolygó arccal, aki az ő kulcscsomóját szorongatta.

– Elejtette – mondta. – Szerencsére! – tette hozzá.
Krisztina meghökkent.
– Ezt hogy érti?
– Ne haragudjon, csak így könnyebb volt megmagyaráznom, hogy miért futok ilyen eszementen egy nő után
– nevetett fel a férfi. – Még jó hogy nem gázoltam el a járdán valakit így gyalogszerrel. Hadd mutatkozzak be: Kéry Barna vagyok. És valóban a kulcsait szeretném visszaadni a hosszú bevezető után.

A nő résnyire nyílt szeme sarkából méregette az idegent.
– Vadnai Krisztina – mondta egy pillanat hallgatás után.
– Igen, tudom, olvasom a blogját. És elárulom, minden csak nem unalmas.
– Ezt hogy érti?
– A férfi a boltban azt mondta önről, hogy ismeri, és ön egy szürke egér.
Krisztina elfintorodott. Hát még mindig ezen lovagol Dani? Aztán megrántotta a vállát.
– Megkaphatom a kulcsom? – kérdezte türelmetlenül.
– Persze, elnézést! – és már nyújtotta is. – Nagyon siet?

A nő elmosolyodott. Pontosan két éve nem kérdezett tőle senki ilyen egyszerűt. Huszonnégy hónapja nem érdekelt senkit, hogy ráér-e.
– Meginna velem egy kávét? – kérdezte az ismeretlen.
– Nem sietek. De miért akar velem kávézni?
– Szeretném megismerni a nőt, aki gyönyörű és nagyszerűen főz.

Tudja, mit kell mondani, ügyes, gondolta Krisztina. De Barna szemében nem volt semmi üres mellébeszélés. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Órákon át beszélgettek. És csak azért nem sétáltak az éjszakában, mert cipelni kellett a kis boltban vásároltakat. Ezer éve nem érezte ennyire nőnek magát. Az este kivilágított fényeivel hirtelen rádöbbentette, hogy eddig menekült minden kedvességtől. De Barna nem hagyta. A hangja fogva tartotta. És ez a hang szépen csendben a bőre alá kúszott és átmelegítette bensőjét.

Azzal váltak el, hogy másnap találkoznak.
Krisztina kezét nyújtotta elváláskor.
A férfi megfogta, végigsimította és csak ennyit mondott:

– Ugye nem fél hinni a csodákban?

A nő elmosolyodott és már valóban nem félt.  Annyira.

Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here