Karácsonyi találkozás – 2. rész

Krisztina kezét nyújtotta elváláskor.
A férfi megfogta, végigsimította és csak ennyit mondott:
– Ugye nem fél hinni a csodákban?
A nő elmosolyodott és már valóban nem félt.  Annyira.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Krisztina nyúzottan ébredt. Álmában szőrös manók üldözték, és azt akarták, hogy főzzön nekik karácsonyi vacsorát. Ezt valamilyen okból nem akarta teljesíteni, ezért a nyomában voltak, és tobozokkal dobálták. Volt az álomban valami vicces és nyomasztó is.

Persze azonnal eszébe jutott a tegnap esti találkozás is. Jólesően elmosolyodott. Milyen furcsa, hogy ebben a mai, technika uralta világban Barna nem kérte el a telefonszámát! Nem akart egész nap csetelni vele, vagy nem üzengetett neki.  Végre valaki, akiben még volt hajlam a régimódi várakozásra. Azon kapta magát, hogy vigyorog az ágyban, pedig készülődnie kellett volna már legalább negyed órája.

 
 

A találkozót megint a bolt elé tették, mert az biztos és eltéveszthetetlen helynek tűnt. Öt órakor.

Belenézett a tükörbe és a szeme mintha fényesebben csillogott volna, mint máskor. Ez persze lehetett a képzelet műve is, de nem volt fontos. Ha képes ilyesmit belegondolni az életébe, akkor nagyot lépett előre. Sokkal nagyobb ugrás ez, mint egy új frizura vagy a sport. A lelke kezdett megedződni vagy formálódni, mert két évvel ezelőtt olyan kicsire zsugorodott, hogy azt hitte, sosem lesz belőle épkézláb nő. Vetett még egy gyors pillantást az emailjeire, aztán az öltözködés cseppet sem egyszerű kínja maradt. Mennyivel egyszerűbb a férfiaknak, gondolta századjára is. Hosszas töprengés után egy fekete bőrszoknyát és egy piros felsőt választott ki. Mutatós volt és mégsem túlságosan hivalkodó. Amikor a telefonja jelzett, hogy üzenete érkezett, biztos volt benne, hogy a húga talált ki valami eget rengetőt az idei karácsonyra. Minden évben így csinálta, és minden évben fel kellett világosítani, hogy semmi szükség nagy felhajtásra. Most azonban nem a jól ismert név és szám szerepelt a kijelzőn.

“Szeretnék veled találkozni. Várlak ma négykor a Centrálban. Kérlek, gyere el! Dani”

Dani? Az a Dani, aki szerint a szürke is színes mellette? Az, aki gond nélkül elköltözött két éve karácsonykor?  Dühösen az ágyra dobta a telefont és sminkelni kezdett. Ugyan mit akarhat tőle a volt férje? Mi az, amit nem tudott eddig elmondani neki? Ő viszont tudta, hogy esze ágában sincs elmenni. Idegesen felvette a takaró alá csúszott készüléket és a vadonatúj számra bepötyögte a választ:

“Nem akarok veled találkozni.” Kriszti

Daninak régen Kriszti volt. Már-már azt hitte, megússza ennyivel, amikor újabb üzenete érkezett. Csak nem fogja kérlelni? Ez cseppet sem volt jellemző a mindig magabiztos, mindig büszke exére. És ezen a napon megkapta azokat a sorokat, amelyekért nem is olyan régen a fél karját odaadta volna:

“Kérlek, ne utasíts vissza. Nagyon szeretnék elmondani valamit. Ígérem, nem tart sokáig, de nem bírom ki, hogy ne mondjam el. Én ott leszek négykor és várni foglak.”

Krisztina felvette a kabátját. Még egy pillantást vetett a tükörbe és megállapította: új nőt lát, de ehhez nem kellett új haj vagy jó smink. Egy rakás fájdalom és szomorúság kihozta belőle a változtatás örömét.

Nappal nem volt túl szép a város, mert a kopár ágakon a nap nem sütött át a korai szürkeségben. Hónak nyoma sem volt, és az időjósok szerint nem is lesz fehér az ünnep. A kocsija felé sietve Barnára gondolt, aki kellemes hangjával megpendített egy berozsdásodott húrt szíve hangszerén.

A benti bolondok háza természetesen nem változott semmit. Mintha mindenki elfelejtett volna mosolyogni. Ez nem volt újdonság, hiszen nem vigyor-szigeten dolgozik, csak Krisztina belül ébredezett, és feltűnőbb lett neki a sok fáradtan feszülő arc.

Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Mit akarhat a férje, hiszen a válás óta nem kereste? A tegnapi véletlen, amelyre Jutka barátnője felemelt ujjal közölné, hogy olyan nincs, nem lehetett annyira fontos, hogy ne hagyja békén. Nem akart arra gondolni, hogy Dani még tegnap is unalmasnak nevezte. A sérelmek, ha gyökeret eresztenek, csúnya fa nő ki belőlük. Keserű gyümölcsük elrontja a mindennapok addig italát. Mégis furdalta a kíváncsiság. Meg így karácsonykor talán mindenkiből előbújik a jobbik énje, gondolta a nap során többször is.

A Centrál autóval és parkolással nem lehetett több tizenöt percnél. Elméletben.  Mégis elkésett, pedig nem akart látványosan érkezni. Dani az egyik oszlop takarásában várta. Majdnem elment mellette, mire észrevette. A kávéját kavargatta elmélyülten.

– Szia! – mondta nem túl vidáman Krisztina. Még semmi nem történt, de már azonnal tudta, hogy nem kellett volna eljönnie. A szíve össze-vissza kalimpált. Nem a szerelem vagy egyéb bolondságok miatt, inkább a mélyen elnyomott emlékek kavarogtak a fejében. És ezek az emlékek nem voltak kellemesek. Mintha az együtt töltött idő csak szomorúsággal lett volna bélelve, ám ez sem volt igaz. Most mégis csak ezt érezte.

– Köszönöm, hogy eljöttél! – nézett rá a férfi mosolygó szemmel. – Nem mertem volna fogadni rá. Egy kávét? Sütit? Itt a legfinomabb a dobostorta a városban!
Krisztina levette a kabátját, akkurátusan a fogasra tette és puha mozdulattal helyet foglalt. Érezte, hogy csinos, hogy Dani megnézi. Úgy.
– Akkor legyen egy dobos, de sietek.

A rendelés után volt férje zavartan babrálta szalvétáját. Ez nem volt rá jellemző. Soha nem tétova, egyszer sem tapasztalta nála, hogy nem tudja, mit kell mondania vagy tennie. Sőt, már-már zavaró volt túlzott magabiztossága.

– Megértem – jegyezte meg.
– Miért hívtál ide? Mi volt az, amit csak személyesen tudtál elmondani két év után?
– Megváltoztál – mondta a férfi.
– Ahogy mindenki.
– Nem, tegnap láttam rajtad, hogy szinte egy másik nő lett belőled. Nemcsak a hajad, a tekinteted, a mozdulataid is mind-mind újak.
– Lehet. De ehhez kellettél te. Felébresztetted bennem a változást.

Dani hallgatott. Nem pontosan értette, hogy ez most jó vagy rossz. Férfi volt, nehezen igazodott el a nők becsomagolt mondatai között.
– Szeretnék valamit elmondani… – kezdett bele rövid hallgatás után. – Megnősülök.
Krisztina meglepődött. Nem azon, hogy ez bekövetkezik, hanem magán a tényen, hogy ezt feltétlenül közölni akarta vele. Minek?
– Gratulálok. Minden jót – mondta egykedvűen. – És ezt akartad elmondani? Ehhez elég lett volna egy üzenet.

Mielőtt azonban Dani válaszolhatott volna a ragyogóan feldíszített kávézóban megérkezett a csinos felszolgálólány a tortával. Letette, elmosolyodott, és szép ünnepet kívánt.
A férfi felsóhajtott.
– Amikor tegnap megláttalak, megingott bennem az elhatározás. Hirtelen azt éreztem, hiányzik a régi életem veled. Hiányzik az az idő, amikor együtt voltunk.

Krisztina felkacagott. El sem hitte, amit hall. Amikor a sors benyújtja váratlanul az elégtétel kártyát… Vajon mit mondjon erre, hogy ne legyen undok a válasza?
– Dani! Te tegnap a jövendőbelidnek azt mondtad, szürke vagyok.
A férfi meghökkent.
– Ugyan mit mondhattam volna, amikor látta, hogy nézek rád? Muszáj volt hazudnom – tiltakozott.
– Ahogy most is. Nem hiszem, hogy neked a régi idők hiányoznak. Egyszerűen valami kicsúszott a kezed közül, és most kapnál utána.
– Tévedsz. Ez nem olcsó nosztalgia. Tegnap ott az üzletben jöttem rá, hogy egy nagy barom voltam, hogy elhagytalak.
– Lehet, de már nem számít.
– Nagyon is számít. Nem akarom másodszor is elkövetni azt a hibát.
– Itt nincs szó hibáról. A közös életünk unalmas volt neked. Most kaptál egy új lehetőséget, ne cseszd el.

A férfi kibámult a hatalmas üvegablakon. Kinn a karácsony teljes pompájában tündökölt. Fényes volt és várakozással teli. Az utcán siető emberek mind a csodában reménykedtek.

– Mi lenne, ha megpróbálnánk újra? – tette fel a kérdést nagy sokára.
– Te bolond vagy!
– Nem, csak egy ember, aki hibázott, és megértette.

Krisztina váratlanul az órájára pillantott. A tortához még nem is nyúlt, pedig az hívogatóan bámult rá csinos kis tányérkáról.
– Úristen! – kiáltotta. – Mennem kell! – Azzal felugrott.
– Gondolkozol rajta? – kérdezte alig hallhatóan Dani. – Kérlek!

Ám a nő izgatott tekintettel a kabátja után nyúlt, és szélsebesen kinn is volt az utcán.

Futott a kocsijáig. Bepattant és gázt adott. Tudta, hogy el fog késni. Azt is el sem kellett volna jönnie. Az egész rossz döntés volt. A volt férje pedig egy lúzer. Nem lett volna szívesen jövendő felesége helyében. A városban hatalmas dugó volt mindenhol. Araszolva haladtak, amitől a sírás kerülgette. Már öt óra elmúlt jóval, mire nagy nehezen parkolót talált. Kiugrott és futott, ahogy csak bírt. Pár perccel fél hat előtt esett be a kis üzletbe. Sokan voltak, mindenki az utolsó nagy bevásárlást intézte. És Barna nem volt sehol. Végigment az italok közt, a gyümölcsös pult mellett. Egy pillantást vetett a hatalmas, fehér masnis karácsonyfára, de a férfit nem látta.  Ha el is jött, nem várta meg.

A torkában gombóccá gyűrődött a fájdalom. Barna azt hihette, nem akar jönni. Soha többé nem fogja látni, mert semmit nem tud róla.

Kitámolygott az ajtón és a hideg estében egyszer csak hullni kezdett a hó. Gyönyörű, hatalmas pelyhek szálltak a hajára. Ekkor csendesen sírni kezdett.

Folytatás holnap reggel

Előző rész

fotó: Pinterest

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here