Karácsonyi találkozás – 3. rész

22-e volt, de nem vett ki szabadságot, mint oly sokan. Most először nem is bánta. A sok munkát sem. Minden pillanat, amikor nem gondolt az életére, áldás volt. Annyira szorgosan tett- vett, hogy elkészült az összes feladattal, amit még erre az évre tervezett.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Egy valamivel azonban nem. A karácsonyi bulit este hétre tették, ez azért is jó ötlet volt, mert rájött, hogy nincs megfelelő ruhája. Mindenki azt sorolta, hogy nem kell kiöltözni nagyon, hiszen egymás között vannak, aztán mindenki átkozottul csinos volt tavaly is. Főleg a nők. Így nem maradt más hátra, mint új ruhát keresni. Krisztina nem volt az nagy shoppingolós fajta, legtöbbször csak célirányosan ment be egy-két kedvenc üzletébe, de egy karácsonyi elegáns ruhát nem lehetett csak úgy az első üzletben leakasztani a fogasról. Belenyugodott, hogy a délutánja rámegy a keresgélésre.

A plázában hömpölygött a tömeg, mindenki tolakodott és türelmetlen tekintettel méregette az előtte vagy mellette állót. Telefonja reggel óta háromszor jelzett üzenet, mindháromszor Dani írt, hátha meggondolja magát. Az utolsó csak ennyi volt: Kérlek!

 
 

Ugyan mire? Hogy újra megélje mellette, amint összetöri a lelkét, mert most valami ki tudja honnan jövő szeszély folytán eszébe jutott, hogy a volt feleségét akarja visszakapni? Valószínűleg azért lett ennyire érdekes a számára, mert elutasította.

A mostani főnöke is pontosan ilyen ember volt. Hónapok óta próbált átcsábítani valakit a marketing osztályra, de mivel az a valaki hárította, azonnal felértékelődött. Állítólag sikerült neki, és este be is mutatja majd a kollégáknak. Persze mindenki kíváncsi lett, de azért azt nem lehetett elmondani, hogy kitörő örömmel várták volna. Akárkiről is volt szó, a Föld nem állt meg forgásában, ahogy soha máskor sem.

Nem akart Barnára gondolni, nem akart elkeseredni az elszalasztott lehetőségen. Amikor végre kaphatott volna új reményt, botor módon elszalasztotta. Végül azzal nyugtatta magát, hogy valószínűleg a férfi el se jött, meggondolta magát, és így elrendeződött az egész.

Egy fekete csipkeruha mellett tette le végül a voksát. Finom vonala és elegáns szabása azonnal elkápráztatta. Nem az a vacak műcsipke volt, amit a rendelős újságokban lehetett látni, hanem sejtelmesen áttetsző, de nem közönséges. Vett hozzá egy ezüst táskát is. Egy pillanatra kacérkodott még a cipő gondolatával is, aztán lemondott róla.

Két órája volt indulásig. Megmosta a haját, átnézte az emailjeit, kifestette a körmét, és készen is állt az estére. Ahogy teljesen besötétedett, a hó meseszerűen megvilágította környező utcákat. Nem a legelőkelőbb részen lakott, de a hó alatt nem látszott a szemét és az otthagyott kutyapiszok.

Hosszú idő óta először szépnek látta magát. Valóban szépnek. Elmosolyodott. Bezárta az ajtót, és megint eszébe jutott, hogy mennyire rohadt érzés, hogy Barna nem láthatja így.

Valamivel hét után érkezett.  A terem már tömve volt vendégekkel. Lehettek vagy kétszázan. Nem is számított rá, hogy ennyien eljönnek, de egy ilyen nagyszabású fogadást ingyen kajával ki akart volna kihagyni?

A fehér abrosszal letakart asztalok roskadoztak a hidegtálaktól. Mindenhol arany és piros masnik emelték az est fényét. Ízléses lámpafüzérek mellett elsétálva egy kicsit mesevilágba csöppenhetett az ember ezen az estén. A zenekar kellemesen andalító dalokat játszott, de még senki nem táncolt.

És ekkor a semmiből, a zivatar váratlanságával egy ismerős hang szólalt meg mellette:

– Hát mégiscsak találkozunk? – kérdezte.
Krisztina megfordult és Barna állt előtte.
– Igen. – Csak ennyit bírt kinyögni nem túl szellemesen.
A férfi a szmokingjában úgy nézett ki, mint egy filmsztár.  Mintha ráöntötték volna magas termetére.
– Nem mondtad, hogy itt dolgozol – mondta a férfi.
A nő megpróbálta összeszedni magát.
– Nem – válaszolta.
– Tegnapelőtt kicsit bőbeszédűbb voltál.
– Bocsáss meg, egyszerűen szó nélkül maradtam, annyira megleptél.
– Valóban? Furcsa fintora a sorsnak, ha már elkerültél, nem igaz?

Mielőtt azonban Krisztina tiltakozhatott volna, ott termett egy nő tűzpiros ruhában. Szőke volt és ragyogó. Főleg a fogsora, bár elsőre úgy tűnt, mintha több fog lenne a szájában a kelleténél.
– Drágám, azt hittem már leléptél! – mondta hiénavigyorral.
– Eszemben sem volt, csak összetalálkoztam egy régi ismerősömmel – mondta fesztelenül Barna és mélyen a másik nő szemébe nézett.
– Rendben, de most már gyere, mert szeretném, ha elöl állnál, amikor bemutatnak engem. Jó?

Azzal belekarolt a férfival és ragadozó testével rátapadva vitte is a zsákmányt.

Hát ez meg mi a fene volt? Barna itt, de ki lehet a nő? A barátnője, ki más!  És ő majdnem besétált az újabb csapdába. A rohadt életbe, miért csak a filmekben mennek jól a dolgok? – fortyogott magában. Mielőtt azonban túlságosan belelovalta volna magát, kigyúltak a fények. A zenekar elhallgatott, és az igazgató magához ragadta a mikrofont.

– Kedves Mindenki! Addig szólnék néhány szót, amíg még józanok vagytok!
Erre persze sokan nevettek.
– Szeretnék mindenkinek jó pihenést és kellemes ünnepeket kívánni! De mielőtt még elfelejteném, merthogy én is iszom majd, hadd mutassam be nektek az új marketingigazgatónkat, Vass Amandát.

És Barna piros ruhás, sokfogú nője előlépett a tömegből. Széles vigyorral meghajolt, és végtelen magabiztossággal csak ennyit mondott:
– Boldog karácsony és minden jót nektek! Örülök, hogy a csapatot erősíthetem.

Természetesen tapsvihar tört ki. Mintha egy sztárt ünnepeltek volna, nem pedig egy nőt, aki hosszas kérlelés után áthelyezte hátsóját hozzájuk.

Az igazgató még mondott pár jellegtelen mondatot és zenekar újra rázendített. Kihunytak a fények, karácsony lett a teremben megint. Csak Krisztina nem értette, mit keres ott. Gyönyörű ruhájában, rossz gondolataival végtelenül szerencsétlennek érezte magát. Még megmagyarázni sem tudta, hogy elment a randira, csak elkésett. Az új ismeretek tükrében ez már nem is tűnt fontosnak.

Dani ostromolta, mert a hiúsága nem engedte elveszíteni a csatát. Barna meg becsapta, mert egy szóval sem említette, hogy nem független. Ő meg ugyanúgy állt a karácsonyi buli közepén egymagában, ahogy oly sokszor. Az élet nevű rendező úgy látszik, nem sok jót tartogat neki ennek az évnek a végére. Egyet viszont elhatározott: soha az életben többé nem teszi be a lábát semmiféle karácsonnyal kapcsolatos eseményre.

Az egyik asztalról felemelt egy karcsú pezsgős poharat és egy húzásra megitta. Zéró tolerancia, mondta magának, és nem a vezetésre, hanem a férfiakra gondolt.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here