Vajon mi van most veletek? Vagytok-e valahol, ahol én nem? Vajon van-e remény arra, hogy egyszer még találkozunk?
Ha hinni akarok, azonnal azt válaszolom, persze, biztosan létezik egy hely, ahol megpillanthatjuk egymást. De már ezzel a pillantással is bajom van. Azon a helyen mivel lát az ember? Könnyen mondhatnánk erre, hogy a szívével, de ahogy szeme sincs, szíve se. Van valahol egy ország, ahol a halottak élnek? Reménykedhetünk abban, hogy viszontláthatjuk azokat, akiket egyszer nagyon szerettünk? Nem értem én ezt a nem létet.
Most megvagyok, élek, lélegzem, örülök és haragszom. Más napokon vidáman futok a a parkon át, hogy a rövidebb úton érjek haza, de van, hogy ólomsúly húzza a lábam, mert kétségbeesetten látom, semminek sincs értelme ezen a világon. A jónak se, rossznak se.
Ám még itt vagyok. Levegőt veszek, eszem egy finom tiramisut, megölelem a szerelmem, míg mások elmenőben vannak, vagy már át is léptek a túlsó partra. Ha itt szeretek valakit, akkor odaát is fogom? Ha elveszítek valakit, biztosan megtalálom abban a másik, útvesztőkkel teli dimenzióban?
Azt sem értem, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik szerették párjukat, feleségüket, szerelmüket, de egy baleset vagy betegség folytán elveszítették, de aztán újjáéledt a testük és a lelkük, és képessé váltak mást szeretni? A halálunk után kihez fogunk majd odamenni azon az ismeretlen helyen és azt mondani, lám, itt vagyok. Ahhoz, aki előbb volt a társam, vagy, aki később? Mindenki mindenkit láthat, akivel élete során kapcsolatba került? Vajon az áldozatok is, akiket megöltek egy háborúban vagy csak a családban? Félelmetes kérdések ezek, és egyre sincs válasz. Tudom, hogy erre szélsebesen azt lehet felelni, hogy abban a másik dimenzióban nem úgy működnek a dolgok, ahogy az itteniben. De a lélek, amely túléli a testet, legalábbis ezt hisszük, emlékezik? Képes-e felidézni, hogy min ment keresztül? Tudja-e, hogy kik azok, akik egy átlátszó szállal kötődtek hozzá? Vajon mi van azokkal, akik életük során gyűlölték egymást? A halva született gyerekek, magzatok, „élnek-e” odaát úgy, hogy tisztában vannak azzal, kik voltak a szüleik, ki akarta vagy épp valamilyen oknál fogva nem akarta őket?
Riasztó és fájdalmas kérdések ezek, talán nem is merünk ezekkel foglalkozni, de most, így a Halottak napja közeledtével nincs ember, akiben ne merülne fel pár. Önnön halandóságunk kérdése is jobban előtérbe kerül, mint más rohanós napokon. A csend, az ősz mindig kihozza belőlünk az elmúlástól való félelmünket. Mit jelent az, hogy nem leszek? Lesz élet utánam? Ha lesz, milyen lesz? Fáj-e majd nekem, ha látni fogom, hogy nélkülem is megy tovább minden? Akkor mi végre éltem én e Földön?
Az örök és megválaszolatlan kérdések sorát tudnánk most csokorba gyűjteni, és nem lenne könnyebb a szívünk. A száz meg száz talán után, amelyre eddig egy tudós, egy vallás sem tudott biztató választ adni, felmerül még egy. Feltételezzük, hogy van élet a halál után. Vagyis van valamiféle folytatás. De abban a fejezetben, amely utánam következik, ki leszek én? Milyen leszek én? Van-e olyan, hogy én?
Tudok-e majd úgy érezni, emlékezni, ahogy most? És ha testem nem is lesz, de a lelkem felismeri majd másokét, akiket szerettem? És azok felismernek majd engem? Megannyi talány, megannyi félelmet előidéző rejtély.
Az ember legjobban attól fél, hogy eltűnik. Nem azzal, hogy meghal, mert bár tudja, hogy az bekövetkezik, természetesen nem fogja fel. De halála után hagy-e maga után nyomot, emléket, sokkal nehezebb tudást, sejtést feltételez. Nem születünk mind művésznek, hogy írásinkban, képeinkben, filmjeinkben és bármilyen maradandó dologban tovább éljünk. Csak egyszerűen vagyunk, mert lettünk, és elmegyünk szinte úgy, hogy alig marad utánunk más, mint egy képkeretbe szorított fotó, egy görbebot, vagy egy ajándékdoboz. Aztán jön valaki, akinek ezek már értéktelenek lesznek, nem ismeri fel a fényképeken lévőket, és lassan kihullunk már az emlékezetből is. Ezzel odaát, a túlparton vajon tisztában leszünk? Fájhat ott még nekünk valami? És ha nem, miért nem? Mik leszünk, ha semmink nem fáj?
A temetők kövei alatt, a sírhalmok mélyén azt mondjuk, nem lakik már senki. Nincs ott az az ember, akinek meleg ölelése megnyugtatott bennünket. Tompán kong az esti harang, és mi tudjuk, ha halljuk, nem értünk szól.
Oly sokszor haragszunk, szomorkodunk, kínlódunk, de még itt vagyunk. Süt ránk a nap, nekünk világít a Hold, érezzük a selymes víz érintését, és beleszagolhatunk az égett falevelek semmihez sem hasonlítható illatába. Jó élni, jó lélegezni, szeretni és vágyakozni. Jó örülni, nevetni és vacogni az utcán. Jó ott lenni, ahol illatosak a kertek, ahol virágzik a hársfa, ahol levendulafelhőt sodor felénk a szél.
Még itt vagyunk. Örüljünk és emlékezzünk, mert még megadatik. A mécsest nem értünk gyújtják, ezért hát gyújtsunk mi, és az imbolygó lángban ne feledjük, az élet bármilyen is, a miénk. Egyszeri és megismételhetetlen.
Kép forrása: Pinterest
