Kell-e még, ami a miénk?

Legtöbb problémánk abból fakad, hogy azt hisszük, mások boldogabbak, jobban megy neki, többet nevetnek, jobb helyeken járnak, fantasztikus élmények érik őket. Kifelé azt közvetíti a sok mosolygós ember, hogy sikeres, olyasmit is megtehet, amit a legtöbben nem. A gyerekei csodálatosak, gondtalanok a mindennapjai és még a reggelije is annyira különleges, hogy okvetlenül meg kell osztania a világgal.

Ha a szexuális tartalmakat nem tiltanák le a közösségi oldalak, akkor valószínűleg a méretek és az alkalmak száma is felkerülne, és lehetne csemegézni a hazugsághalmokból, no meg irigykedni vagy sajnálkozni. Mekkora szerencse, hogy legalább ez nem frusztrál bennünket! Az emberek képesek lennének versenybe szállva hatalmasakat lódítani, ahogy most is teszik. A közösségi hazudozás egy évtizede elemi létforma lett. Senki nem kíváncsi a valóságra, asszisztálunk mások semmitmondó életéhez azzal, hogy ájultan dicsérjük, pedig mögötte sokszor lesajnáljuk.

 
 

Egész életünk során igyekszünk megszerezni valamit. Hol egy házat, hol egy kocsit, néha egy társat, aki szeret ideig-óráig vagy egyéb számunkra nélkülözhetetlennek hitt dolgot. De valahogy semmi nem elég jó. Bizonyos ideig talán igen, de aztán változtatni akarunk. A házunk vagy kicsi, vagy nem elég menő, a kocsi, na, az soha nem elég csodálatos, a ruhatárunk mindig feltöltésre vár és egyebek. Nem akarjuk elfogadni azt, hogy talán van olyan, hogy elég.

Így vagyunk a kapcsolatainkkal is. A lelkitárs-témától a szőr feláll a hátamon, mert sok médiatartalom, ezoterikus oldal azt sugallja, hogy van egy hely, ahol biztosan vár ránk valaki. Ez amolyan Igazi-bolt. Csak az a gond, hogy vagy nem járunk arra, vagy épp bezárt, vagy a leárazáson az olcsóbb Igazit sikerült beszereznünk. Aztán jöhet a csere meg a reklamáció. De mi van, ha ez a boltot nem lehet fellelni sehol? Ha küzdünk, szenvedünk, de valahogy nem találjuk meg, pedig a belső GPS-ünk már kiakadt a sok újratervezéstől? A legközelebbi alkalommal már nem mondja monoton-kedvességgel, hogy a következő lehetőségnél forduljunk barna, hanem elküld bennünket melegebb éghajlatra minden rokonunkat felemlegetve. Akkor meg kell elégednünk azzal, aki van? Már a gondolat is elképesztő.

Az idők során mikor van az a pont, amikor elfelejtjük értékelni azt, aki mellettünk van, szeret? Mikor halványodik el a másik varázsa? Vajon törvényszerű az, hogy mindenki megkopik a másik számára? Feltétlenül mindig újra kell vágynunk? Lehet-e hasznos, ha leporoljuk a kapcsolatainkat és újrafényezzük?

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mi kik vagyunk, kik lettünk az évek, évtizedek folyamán. Változtunk-e akkorát, hogy ez a változás okvetlenül szüljön egy másikat? Ha erre a válasz igen, akkor portörlésre nincs szükség, a Domestos sem segít már. De ha még sincs szükség teljes leselejtezésre, hogy megújuljon a környezetünk, akkor érdemes lenne eltöprengeni azon, hogy az életünket kik és miért kísérték végig egy bizonyos szakaszon. Annyi a kérdés…

Barátságaink, amelyek hosszú ideje kitartottak mellettünk és értünk, megérik-e, hogy lustaságunk, nemtörődömségünk miatt tönkre menjenek?

Nem valószínű. Szüleink, akik akkor is fogták a kezünket, amikor mi már szívesen elengedtük volna, talán jónéven vennék, ha váratlanul meglátogatnánk őket és nem a karácsonyi idegeskedéses rohamban egy futó, csodásan becsomagolt, drága ajándékkal ugranánk csak be.

Kedvesünk, párunk, aki bár ismeri minden vacakságunkat és nehéz neki új fényben tündökölnünk, de szeret és elfogad bennünket, talán boldogabb lenne egy ölelésünktől.

Sok hétköznapi, finom gesztus, egy kedves szó, egy figyelemmel teli arc jelezheti, hogy ott vagyunk a másik számára. Az, hogy meghallgatjuk, hogy időt szánunk rá, hogy akkor is fontos nekünk, ha már ezt nem veszi észre. Meg kellene már tanulnunk értékelni azt, ami, és aki a miénk. Mert minden lecserélhető, eldobható, eladható, de a legfontosabb nem. Kár, hogy ennek örömét oly ritkán érezzük manapság.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here