A gyerek, mint tudjuk, nem tiszta lappal érkezik a világra. Egy rakás dolgot örököl, DNS-ében benne van a jó és sajnos a rossz is. Bizonyos tehetség rejlik benne, ami megnyilvánulhat mozgásban, énektudásban, vagy kiválóan rajzolhat, sportolhat, és bármi mást tehet, ami hozott magával. Hogy lesz-e kitartása, lehetősége mindezzel élni, az nagyon sok tényező függvénye.
Az iskolarendszer, akár jó vagy kevésbé az, úgy van kitalálva, hogy ott tanulni kell. Nálunk sokkal kevesebb a gyakorlati feladat, mint amennyire szükség lenne, és a felszereltség is gyenge, sok helyen nincsenek meg a megfelelő eszközök, és itt most nem a számítógépre vagy a digitális táblára gondolunk. Vannak iskolák, ahol nincs mód kísérletezni, nincsen alapanyag a technikaórához, és a mértékegységeket úgy kell megtanítani, hogy hiányoznak pl. az űrmértékhez az edények. Ugyanez vonatkozhat a geometriára is.
Az iskola nem bulihelyszín, nem játszótér, hanem kemény munkahely egy gyerek számára. Figyelnie kell, nem kalandozhat el percenként, nem teheti azt, amihez kedve lenne, és még házi feladatot is kap. Jó esetben a házi feladat nem tonnányi, mert a jó pedagógus tudja, hogy nem azon múlik a világ forgása. Ha szükség van gyakorlása, akkor külön is gyakorolhat a gyerek, de kell lennie szabadidejének is, amit nem különórán tölt, vagy épp sportolással. A mai gyerekek nagy része nem játszik el otthon egyedül, nem olvas, mert ha felszabadul minden kötöttség alól, telefonozik. Az eredményeken ez meg is látszik, évről évre rosszabbul teljesítünk a nemzetközi felméréseken. Ki a hibás, ha az adott körülmények között rosszul tanul a gyerek?
A szülő szerint az iskola, ami nem értékeli gyereke kiválóságát, nem hozza ki belőle a legtöbbet. Ám ehhez gyakran nem adottak a feltételek, sem a lehetőségek. Az iskola szerint a szülők, akik nem beszélgetnek a gyerekeikkel, nem tanítják meg otthon az alapvető jómodorra és nem nevelnek kötelességtudatra. Hiába minden igyekezet, ha a gyerek nem akar tanulni. Ha nem érzi, hogy haszna van belőle, ha nem kap elég jutalmat érte, nem fog jól teljesíteni. Ez azt jelenti netán, hogy tele kell bombázni ötösökkel és dicséretekkel? Igen, ha megdolgozott érte. Ha önmagához képest fejlődni tudott. Soha nem másokhoz kell viszonyítani.
Feltételezzük azonban, hogy a gyerek lusta, a könnyebb utat választja, és ne tagadjuk, sokszor előfordul. Nem írja meg a házit, legyen az bármennyi, mert abban reménykedik, hogy senki nem veszi észre, vagy szimplán nem érdekli. Az se bántja túlságosan, ha rossz jegyet kap, a szülőt annál inkább, mert ő úgy érzi, mindent megad a gyerekének, és ő mégse teljesít jól. Ki ekkor a hibás? Mondhatjuk azt, hogy ez igen összetett dolog. Ma a csapból is az folyik, hogy bárki lehet celeb, nincs értéke a munkának, ahogy a tudásnak se. Könnyen jövő nagy pénzekre vágyik mindenki, és ha nem kapja meg, odébb áll. Ezért nem érti ma sok vállalkozó, miért nincs, aki dolgozna neki. (Arról most ne beszéljünk, hogy a vállalkozó mennyit akar fizetni, vagy milyen feltételekkel alkalmaz valakit.)
Ha a ma generációja azt hallja folyton folyvást, hogy nincs értelme ennyiért gürizni, hogy a tanulás ostobaság, elég, ha a külsőségekkel foglalkozik, akkor igen nehéz tanítani a diákokat. Azok a hagyományos szülők, akik valóban elvárnák a teljesítményt, meglepődnek, mennyire nem kapják vissza, amit befektettek. Ilyenkor két eset van: vagy a gyerekük nem tanul, gyengébb képességekkel rendelkezik, vagy lusta, mint a bűn és el van kényelmesedve. A másik eset, amikor bűnbakot keresnek. Itt az első a tanár, aki nem tanít megfelelően, nem értékel jól, nem motivál. A második a gyerek, aki nem ad bele apait-anyait, de ha belead, nem veszik észre, milyen különleges.
Nehéz azt megértetni egy szülővel, hogy a gyereke nem elég okos, nehezen fejleszthető, és mondjuk ki, vannak korlátai. Ezt sértésnek veszik, támadásba is lendülnek azonnal. Sokkal kevesebben vannak olyanok, akik szerint az iskolai jegy nem életre szól. Ha egy tanuló kettesről feltornázza magát hármasra, vagy ugyanezt a bukás széléről éri el, ugyanakkorát teljesít, mint az, aki ötösre írta meg a dolgozatát. Neki ez hatalmas ugrás, és ezt kell értékelni, és nem azt követelni, hogy legyen négyes, mert biztosan képes rá. És ha nem, akkor mi van? Miért olyan fontosak a számok? Miért nem arra törekszünk, hogy életrevaló, boldog és talpraesett gyerekeket neveljünk, akik elboldogulnak a hétköznapokban? Mennyivel hasznosabb lenne, ha gyerekünk udvarias, figyelmes és kitartó lenne, mint az, ha ötösökkel teleszórva érkezik haza, miközben fáradt, életunt és kiég idejekorán.
A gyerek nem gép, amely a kellő adatokat benyelve, azt köpi ki, amit elvárnak tőle. Ezért, ha megtesz minden tőle telhetőt, ha csak hármasra képes, de azt látjuk, képes álmodozni, gondolkodni, és nem a telefon rabja, akkor már boldogok lehetünk.
És végül a kérdés újra: Ki a hibás, ha rosszul tanul a gyerek? Elsősorban ő, másodsorban az akarata, hozzáállása. Ezután jövünk mi, szülők, akiknek el kell gondolkodnunk azon, el tudjuk-e fogadni, ha nem tökéletes? Hagyjuk-e megállás nélkül tabletezni, csakhogy nyugtunk legyen tőle? Foglalkozunk-e vele annyit, hogy ne szenvedjen a figyelmünkben hiányt? És persze benne van az iskola is, ahová azért kell járni, hogy okosabbak legyünk. Jó esetben.
A legutolsó pedig a közösség, amelyben nap, mint nap él a diák, amely vagy lehúzza, vagy előre viszi, és a pedagógus személye, akinek dicséretéért az alsós fél karját is odaadná. Mindenesetre a csodának sok részletét ki kell dolgozni. Mindenkinek a magáét. A szülő segítsen, ha kell, a gyerek tanuljon, mert tényleg ez lenne a dolga, a pedagógus pedig adja át a tudását, ahogy csak képes rá, de ne higgye, hogy amit tanít mindig célba ér. Ám, ha mindenki odateszi magát, akkor a massza egy idő múlva összeáll. Ezt hívjuk érésnek, amely magával hozza a tudás elsajátításának örömét is. Feltéve, ha minden klappol.
Kép forrása: Pinterest
