István mogorván jár-kelt a házban karácsony óta. Kerülte a lányát, nem szerette a vitát. Megdöbbent, amikor kiderült, hogy nem Zsolt lesz a veje. Nem mintha ideális vőnek számított volna, de egy apának ki lenne az? Mégis úgy hitte, ha szereti a lányát, nem lesz gond. Márpedig Zsuzsó volt a szeme fénye, kiskorától rajongott érte, és nem volt olyan, amit meg ne tett volna érte. Hatalmas büszkeséggel látta nőni, és meg is állapította sokszor magában, hogy gyönyörű. Vajon kire ütött? Ő nem volt egy jóvágású férfi, csak amolyan átlagos kinézetű, a felesége sem különösen szép, inkább csinos asszony volt. De a vékony, karcsú lányuk mintha nem is a családjukra ütött volna. Divatozni nagyon szeretett, ez a vérében volt, már egészen kiskorában tapasztalták, de csak adták alá a lovat. A kis Zsuzsika úgy pörgött-forgott a fodros ruhácskáiban, hogy legszívesebben megzabálta volna. Hogy hogyan múlt el ilyen gyorsan az az időszak, ő sem értette, mint a legtöbb ember sem, akik egy szép napon felébrednek, és a tükörben nem önmagukat, hanem régen halott anyjukat vagy apjukat látják viszont. Ez a valódi öregség, mondta magának olykor, amikor észrevette a ráncokat a szája körül, pedig nem volt még öreg. Negyven múlt, de korán őszült, és erősen ráncolódott az arca.
Nem volt kedve a lányával beszélgetni, mert bár nem volt tisztában minden részlettel, sejtette, hogy másik fiú van a dologban. Ez nem is lett volna baj, mert ez az élet rendje, udvaroltasson is magának, de ne azzal, akinek olyan rossz híre van a városban. Márpedig annak a román gyereknek az volt. Tudta, hogy nem román, természetesen tisztában volt vele, de amikor az alkatrészboltban az a sunyi boltos is arcába vágta, hogy lám, lám, Iván lesz a veje egyszer, elfutotta a méreg. Mit eszik a lánya rajta? Fel nem foghatta, merthogy jóképű még nem elég a boldogsághoz. Kit érdekel, ha simlis vagy piszkos dolgok vannak az életében?
István életében először komolyan félt. Rettegett, hogy lánya boldogtalan lesz, hogy az a srác összetöri a szívét és még rossz hírbe is hozza. De mondhatott volna bármit is, sejtette, hogy nem ér el vele semmit. Ezért inkább visszavonult a műhelyébe, és a két ünnep között annyi autót javított meg éjt-nappallá téve, tán, mint még soha.
Az év utolsó napján haragosan vette tudomásul, hogy Zsuzsó nem tölti otthon az estét, de aztán belátta, hogy botorság elvárni tőle, hiszen nagylány, miért ülne a kanapén, hogy Hofit nézzen velük. Menjen csak, jegyezte meg bölcsen Verona, hátha akad valaki, aki lecsap majd rá, és elvarázsolja. Nem lehet azt tudni, hogyan íródott meg a sors könyvében. Ez a gondolat megnyugtatta, és még egy mosolyt is kipréselt magából, amint meghallotta, hogy Karola az indulással szenved. Hiába, a Trabant, Trabant marad, tehetnek abba Merci motort is, jegyezte meg magában, azzal még bekapta szendvicsének utolsó morzsáit, is és letelepedett a kanapéra. Jön a kabaré, szólt ki a feleségének, aki még elmosta a vacsoránál használt poharakat és tányérokat.
Juciék háza tényleg nem volt teljesen kész, de a lányt nem érdekelte. Boldog volt, hogy haladtak, hogy azzal a fiúval él, akit szeret, és pláne, hogy sok ember veszi körül. Este tíz körül már biztosan nem harmincan voltak. Fazekakban főtt a virsli meg a tojás, rotyogott a kávé és folyt a pálinka. A magnóból a Hungárián túl a Modern Talking, no meg férje kedvence, az AC/DC és az Iron Maiden szólt. De persze előkerült pár Máté Péter és Illés szám is.
Karola és Zsuzsó nem ivott sokat, de annyit, hogy jól érezzék magukat, már biztosan. Persze nem akadt olyan a társaságban, aki ne ámult volna el Zsuzsón, aki eszméletlenül csinos volt, és szemmel láthatóan élvezte a figyelmet. Ő, aki azt hitte, Mezőszéken szinte mindenkit ismer, alaposan meglepődött a növekvő tömeg láttán, akikről fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. Mindenki borral, konyakkal vagy pálinkával a hóna alatt érkezett, csak egy-két lány hozott rágcsát. Karola meg is jegyezte, hogy lassan ki kellene tennie a megtelt táblát, de senki nem hallotta meg.
A puncsos tál mellett Zsuzsó épp a merőkanál után nyúlt, amikor valaki megfogta a kezét.
– Bocsánat! – mondta az ismeretlen. – Kicsit jobban siettem a kelleténél. Parancsolj! Vagy merhetek neked?
A lány még sose látta. Szőke volt és kék szemű, magas, izmos, olyan Terence Hill-féle, széles mosollyal.
– Semmi gond, ráérünk – nevetett Zsuzsó. – Majd merek én magamnak.
– Nem, nem! Nem hagyom, hogy tolakodósnak tűnjek! Íme! A nagyobb poharat kéred vagy a kisebbet?
– A nagyobbat! – kiáltotta a lány, mert akkora volt a hangzavar, hogy a saját szavát se hallotta.
– Ezt nevezem! Te aztán nem aprózod el! Ez tetszik!
– Szilveszter van! És azt mondják, nagyon finom a puncs.
– Legyen igazad! Egyébként Gábor vagyok! Megkérdezhetem a neved?
– Meg! – kacagott Zsuzsó, de nem mondta meg.
– Nagyon csinos vagy! Te vagy itt a legjobb nő! – kiáltotta a srác. – Mi is a neved?
A lány hamiskásan elmosolyodott, élvezte a bókot, de nem hatódott meg.
– Minden lánynak ezzel a szöveggel jössz? Valami újra lenne szükséged, mert nem túl eredeti!
– Eredeti vagy sem, igaz. Nem akarok újabbat kitalálni, ha ez is beválik.
– Be, de nem nálam!
A fiú egy pillanatra zavarba jött. Érezte, hogy rossz választ adott, és már tudta, hogy nem úgy indította a beszélgetést, ahogy akarta.
– Ne haragudj! – mondta. Arca megrándult. – Néha hülyeséget beszélek, ha zavarban vagyok.
– Zavarban? Nem úgy nézel ki!
Zsuzsó belekortyolt a poharába, és megállapította, hogy a puncs isteni. A kanapén párok csókolóztak, a szoba közepén egy Scorpions számra lassúztak néhányan, a konyhában pedig egy banda szkanderozott és hangosan röhögött.
Vajon Iván mit csinál? – kérdezte magában. – Gondol-e rá? Válasz erre nem érkezett, ezért a szőke srác felé fordult, és kissé kedvesebben a kezét nyújtotta.
– Zsuzsa vagyok – mondta jókedvűen.
– Nemcsak a neved szép – jegyezte meg a srác. – No, jó, abbahagyom, mert még hülyébben jövök ki. Van kedved kijönni a kertbe és beszélgetni? Itt a saját hangom se hallom.
– Van ám! – szólt közbe Karola, aki akkor lépett oda hozzájuk. – Sőt még a kabátját is hozom.
Zsuzsó enyhén meglökte a kotnyeles lányt, de azért bólintott.
– Megmutassam neked a csillagképeket? – kérdezte a srác, amikor kiléptek a hátsó ajtón.
– Jaj, te! – A lány hangosan kacagott.
– Nem viccelek, csillagásznak készülök. De tényleg, ne nevess!
A fiú rajongó tekintettel nézett végig a lányon. Nem játszotta meg magát, valóban el volt ragadtatva tőle, mert bár nem vallotta be, ő nem először látta Zsuzsót. Persze a nevét is tudta. Zsolt se volt titok számára, és az eljegyzés felbontása se. Úgy érezte, eljött az ő ideje.
– Rendben, csillagász úr, mutassa meg nekem a csillagképeket, de ne merjen ostobaságokat beszélni! – Zsuzsa kacagott, majd felnézett a csillagokkal teli égboltra. Jól érezte magát Gábor társaságában, főleg amiatt, mert látta, hogy hatalma van felette. Megenném reggelire, gondolta büszkén, de esze ágában sem volt ezt tenni.
– Kezdjük a legismertebbel! – mondta a fiú. – A Nagy Medve, vagyis a Göncölszekér mindenki számára ismert, de tudtad-e, hogy a magyar mondavilágban Göncöl egy csodatevő táltos volt, értett az állatok nyelvén, ismerte a gyógyfüveket, betegeket gyógyított. Amikor eltörött szekerének kereke, hiába várt segítséget az emberektől, ezért a szekérrel együtt az égbe repült. Más monda úgy tartja, hogy Göncöl az ég kapuőre, csak ő engedhet bárkit az Öregisten elé, de egyesek úgy tartották, hogy ő maga az Öregisten.
– Ez csodaszépen hangzik.
– Nevezik még jó pár néven: Angyalok hintója, Benceszekér, Csíkiszekér, Denceszekér, Döncőszekér, Gönciszekér, Illés szekere, Jancsika szekere, Jób szekere!
– Atyaég! Te aztán tudsz!
– Á, ez alap, de mutatok neked még valamit. Nézd! Amott a legjellegzetesebb csillagkép az Orion ! „Övét” egy trapéz alakú csillagrendszer közepén három csillagból álló sor alkotja. A „bal felső” csillag, az Orionis ,vagy saját nevén Betelgeuze, már szabad szemmel is vörösnek látszik; valóban, hatalmas vörös óriáscsillag. Szintén nagy fényességű, de fehér színű csillag a „jobb alsó” Orionis vagy más néven Rigel.
Zsuzsó elámulva hallgatta. A fiú meg csak mondta, mondta, közben mintegy véletlenül mindig a lány karjához vagy vállához ért. De ez lehetett véletlen is, így a lány nem reagált rá, különben is hatott rá a puncs meg a gyönyörű téli éjszaka.
– Hé, mindjárt éjfél! – kiáltott ki nekik váratlanul Juci. – Mi az, hogy elraboltad a barátnőm, de szélhámos! – nézett a fiúra. – Egész este nem tudtam váltani vele két mondatot sem.
– Bocsánat! – hadarta Gábor. – Nem mondom, hogy szívesen átengedem neked, de megteszem, nehogy kitegye a szűröm a házigazda!
– Ajánlom is! – morgott Juci. – Gyere, cicavirág, legalább koccints velem, mielőtt éjfélt üt az óra.
– Örömmel! – mosolyodott el Zsuzsó. – Köszönöm az érdekes előadást!
– Máskor is szívesen! – hajolt meg a srác, és nem sejtette, hogy ez a máskor soha nem fog bekövetkezni.
Zsuzsó megfordult és abban a pillanatban a terasz ajtajában megpillantotta Ivánt. Őt nézte. Tekintete úgy ejtette rabul, hogy a lány szinte mozdulni se tudott. Minden boldogság, ami azon az éjszakán volt a világon, a szívébe költözött.
Iván elindult felé, és a lány úgy érezte, semmi a világon nem lehet annyira jó és szép, mint az a pillanat, amikor Iván kinyújtja a kezét érte, és olyan szorosan öleli, hogy majd szétroppan a karjai között. A fiú elhalmozta csókjaival, és annyit súgott a fülébe, hogy boldog új évet!
Ebben a pillanatban megkondult a harang, és valóban éjfélt ütött. Mindenki visszaszámolt, sikított és felcsendült a Himnusz. Egy új évtized kezdődött, az utolsó abban a században, talán a legreménytelibb.
Kép forrása: Pinterest
