A szombati ebédnél, amikor öten ülték körbe az asztalt, apja váratlanul felpattant és berohant a kis szobába. Diadalmas arccal és egy csomaggal tért vissza.
Verona megcsóválta a fejét, és újfent megállapította, hogy minden férfi bolond és szerelmes a lányába egy kicsit. A leves és rakott krumpli között félúton, átnyújtotta az ajándékot. A lány hol az apjára, hol az anyjára nézett, és elsírta magát, mert tudta, hogy nagyon szeretik őt. Pontosan annyira, amennyire Ivánt nem szerették. Talán igazuk is van, szögezte le magában.
A tarka csomagolópapír egy hófehér, vagány bőrkabátot rejtett, aminél menőbbet a lány még sose látott. A városban senkinek nem volt még hasonló sem. Akkorát sikoltott, hogy apjának fülig szaladt a szája. Sikerült örömet szereznie kedvencének, és ennél nagyobb boldogságot el sem bírt volna. Zsuzsó öccse csendben kanalazta a levest és arra gondolt, a lányoknak mindig jobb, bármit mondanak, tesznek, elnézik nekik. Bezzeg ő meddig könyörgött egy kis motorért! Egész nyáron robotolhatott érte, pedig az a romhalmaz, amit kinézett, biztosan nem volt drágább, mint ez a fehér cucc, amiben Zsuzsó a városban parádézni fog.
A szülinapos felpattant és azonnal felpróbálta. Már kigondolta, hogy farmer miniszoknyát és a fehér textil csizmáját veszi fel hozzá, aztán dögöljön meg csak az a ribanc Ercsi, sose fog olyan jól kinézni, ahogy ő.
– Jól van, Zsuzsikám, de vedd le! – szólt rá az anyja, miután a lány megölelte. – Ha rácsöppen a krumpli szaftja, nem leszel ilyen boldog.
– Jaj, anyuskám, persze, de egyszerűen még benne is aludnék – válaszolta neki.
Délután még átjöttek a lányok, Juci egy karkötőt hozott neki, Karola meg egy saját kezűleg varrt táskát, ami nem volt tökéletes, de a diszkóba megfelelt.
– És mi lesz, ha Iván békülni akar? – tette fel a kérdést a máskor is tolakodóbb Juci, és kabátja zsebéből már varázsolta is elő a beígért metált, de mindkét lány felordított, hogy neee, erre megsértődve az ágy horgolt terítőjére dobta.
– Mi lenne? Nemet mondok. Velem nem szórakozhat…
– Pedig nagyon szép fiú. És a két hónap, az két hónap!
– Te bolond vagy – jegyezte meg a szülinapos. – A szépség nem minden. Haza kellett jönnöm, ő meg visszament bulizni…És ha már ő visszamehetett, akkor az rendben van, hogy hagyja, hogy egy olyan nő rámásszon?
Mindhárman hallgattak. Tudták, hogy igaza van, bár egyikük sem értette, miért nem tud megbocsátani, hisz, nem volt ez egy nagy kaland, és eddig úgy nézett ki, Iván szerelmes Zsuzsóba.
– Hallgassuk meg az új kedvencemet! – szólalt meg újra a lány. – Valami francia szám, Voyage, voyage a címe. Azt jelenti, utazás.
– Köszönjük, nagyokos – nevetett a másik kettő. – Azért mert születésnapod van, még nem tudsz franciául…
– Minden lánynak tetszik a városban…– jegyzete meg Karola elrévedve. – Ha elengeded, biztosan felszedi valaki.
Zsuzsó ezen eltöprengett, amikor betette a kazettát a magnóba. Addig fel sem merült benne, mert úgy érezte, Iván az övé, ami hatalmas tévedés volt. Ha valaki vinni akarja, vigye, gondolta haragosan. Nem a tulajdona.
– Ha így lesz, így lesz! Múlt héten ettől nem tartott túlságosan Iván. Attól meg pláne nem, hogy elveszíthet engem. Nem fogok loholni utána, még akkor sem, ha rajta kívül nem lesz fiú az egész világon.
Amikor Zsuzsó visszagondolt arra az utolsó estére, mindig dühös lett. Persze szomorú is, de a méreg volt az első, ami elöntötte. Hiába mondogatta fél éve, azon a szeptemberi napon, hogy őérte küzdeni kell, meg nem fontos neki Iván, már akkor is tudta a lelke mélyén, hogy hazudik. Úgy hazudik, mint minden szerelmes, aki hitt a szerelem különlegességében, de a paradicsom nem költözött a földre, bármennyire is szerette volna.
Akkor nem sírt, sőt utána sem egy hétig, de amikor megpillantotta Iván kocsiját az utcán, összeugrott a gyomra. A kocsit nemrég vehette, mert nem az volt, amit ismert, hanem egy kicsi, csinos Golf, ami nem volt megszokott a 80-as évek végén, egészen nyugatiasnak hatott. Nem tudta elképzelni, honnan volt rá pénze, és az emberek beszéltek mindenfélét.
A kisváros úgy működött, mint egy szűk közösség, vagy egy falu. Itt is pletykáltak az emberek, és a kerület is belterjes volt bizonyos szempontból. A postán is a vezető húga kapta a legnagyobb prémiumot karácsonykor, és a zsíros állásokat csakis a rokonok tölthették be. Nem kellett ezt megmagyarázni senkinek, természetes volt és megszokott.
A születésnapja estéjén, amikor a legszebbnek érezte magát az új, fehér bőrdzsekijében, úgy vonult végig az utcán a barátnőivel, hogy még a megboldogult szépségkirálynő, az a gyönyörű Csilla is megirigyelte volna. Érezte, hogy megnézik és ez is volt a cél. Juci és Karola az udvarhölgyek szerepét töltötték be, de látszólag nem bánták. Régi barátság volt az övéké, egy estére nem tiltakoztak az ilyesféle szerepleosztás ellen.
Zsuzsó mindig is kirítt a kisvárosi fílingből, mindig többet és látványosabbat akart az életből, mint a legtöbb itteni fiatal, aki megelégedett az egyszerű élettel és szórakozással. Nem, nem volt nagyravágyó vagy beképzelt, inkább annak biztos tudatában élte napjait, hogy ő nem idevaló, jobbra hivatott.
A töredezett téglájú járdán, amelyen már milliószor gyalogolt a központba, most remegett a lába. A diszkó már egy órája dübörgött, de csak most kezdtek szállingózni a fiatalok. Sokan a bejárat előtt cigiztek, vagy egyszerűen csak levegőt vettek a benti füstfelhő után. Jól esett a szinte nyári melegben lesni, milyen a felhozatal. Egy fiúbanda feltűnően hangos volt, söröket lóbálva a kezükben a Fradit éltették, pedig ez nem volt szokás, nem tűnt hazafiasnak. A kisvárosnak volt focicsapata, illett neki szurkolni, bár a másodosztálybeli TC nem vetekedhetett a főváros nagyágyúival. Zsuzsó nem szerette a focit, mégis örömmel hallgatta a kurjongatást, mert elterelte a figyelmét a félelméről.
Ahogy arra számítani lehetett, azonnal kiszúrták a hármasukat. Néhányan odaszóltak nekik, és megdicsérték a dzsekijét. Zsuzsó úgy érezte magát, mint egy filmsztár, és úgy is mosolygott. Barna, hullámokba sütött haja, amit a nagymama készített gondosan, most még inkább kiemelte különleges arcformáját. Többen köréje gyűltek, gratuláltak, az egyik srác hozott neki egy vodka-narancsot, ami végképp meglepte. Az illem úgy tartotta, hogy ne utasítsa vissza, de nem szívesen bólintott rá, mert annak jelzésértéke volt. Juci odasúgta neki, hogy ne gyerekeskedjen, majd később kimagyarázza. Elvégre szülinapja van.
Az első félóra még csendes volt, már ami a szívének lüktetését jelentette. De ahogy egyre jobban kezdtek fázni, nem lehetett elodázni a bemenetelt. A csípőssé váló éjszaka tett róla, hogy ne sokáig álldogáljanak odakinn. Amikor megvették a belépőt, érezte, hogy megizzad a hónalja. Ez a szerelem, tette fel magának a kérdést? Ez lenne az a világhíres érzés, amelyet költők, írók annyiszor szép szavakba bújtattak?
Kép forrása: Pinterest
