Három nappal és három éjszakával később Rozi biztos volt benne, hogy a kezdeti kavarodás fokozatosan elcsitul majd. Walter elutazott, bár látszott rajta, hogy szívesen maradna. Zita megbeszélte Zoránnal, emiatt ült a bárban, amikor kémkedést gyanítottam, hogy jöhetnek a nővérei, akik ezt viszont nem beszélték meg férjeikkel, így állt a bál. Időközben megérkeztek a bolt tervei, amelyek annyira szépek és kellemesek lettek, hogy legszívesebben fél lábon ugrált volna örömében. Jane két hetet mondott, és ígérte, hogy azalatt meglesz mindennel. Aláírták a megegyezést, ahogy a ház megvételét is (nem Jane-nel!) és most már Rozi hivatalosan egy dubrovniki kétszázötven éves lakóház tulajdonosa lett. Ez szinte tökéletesen hangzott volna, ha nem lettek volna apróságok, amelyek elrontották a hangulatát.
Zita undokul viselkedett vele, amikor megértette, hogy kiszemeltje valóban az anyjának teszi a szépet. Kishíján féltékenységi jelenetet rendezett, amikor Rozi elmondta neki, hogy Zoránnal valami alakulóban van. Próbálta finoman megértetni vele, hogy már nem gyerek, el tudja dönteni, mit akar, de legkisebb lánya, akit a három közül a legnormálisabbnak tartott, kis híján felrobbant a méregtől. Közölte vele, hogy nem érti, mi baja lett hirtelen az anyjának. Próbálta neki elmagyarázni, hogy egyáltalán semmi baja, csak még nem szándékozik idősek otthonába vonulni, ahogy sokan szeretnék. Nem sokat ért el vele.
Két napig szinte csak otthon ült, és a neten beszállítót keresett, de mindannyian olyan árakat mondtak ékszereikre és bögréikre meg más csipcsup dolgaikra, hogy vissza kellett utasítania őket. Zorán se ért rá, mert valamiért fellendült a forgalom, pedig a szezon még el se kezdődött, ám arról titokzatosan hallgatott, hogy még este se pihen. Egyre többet gondolt Walterra, akinek kiegyensúlyozott viselkedése, megfontoltsága mindinkább hiányzott neki. A férfi egyszer se kereste, nem írt neki, ami jelenthette azt is, hogy megértette a döntését, és nem kívánja már körbeudvarolni. Nőként meg nem akarja őt. Ez picit rosszul esett neki, pedig mással kellett volna foglalkoznia, hiszen úgy látszott, döntött, és engedett a fiatalabb férfi csábításának. Még nem úgy, de már a határon volt.
A harmadik, úgymond üres nap délutánján nyakába vette a várost. Igazából alig látott még belőle valamit, ezért besétált, és az 1940 méter hosszú, középkori falak mentén bolyongott, amelyek szabadságot és a védelmet biztosították valaha, most pedig elvezették a Vastrónhoz. Dubrovnik az UNESCO védelme alatt áll, és ez meg is látszott minden szegletén. Szent Balázs városa ugyanolyan zöld volt, tele leanderekkel, mint Itália szinte bármelyike. Nagyokat szippantott a friss tengeri levegőből, és egyre kevésbé értette, hogy is tudott eddig az Adria nélkül élni. Miközben elgondolkodva bóklászott, a fal tövében meglátott egy lányt. Fonott székben üldögélt egy kisebb ernyő alatt, és lengedező májusi szélben ékszereket gyártott. Volt köztük fonott, kövekkel díszített, de fémszálból hajtogatott is. Megállt előtte, és hosszan bámulta.
– Segíthetek? – nézett rá a szép barna szemű lány, aki nem lehetett több húsznál.
– Ezeket te csinálod? – mutatott a köves gyűrűkre, a villából csavart karkötőkre és a horgolt nyakékekre.
– Igen! Mindegyiket! Tetszenek?
– Nagyon! Különleges és egyedi mind. Megnézhetem őket?
– Persze, sőt fel is próbálhatod! Most senki nem jár erre, ráérek!
– Köszönöm!
– Te honnan jöttél? Hallom az angolodon, hogy nem az itteniek hangsúlyával mondod, de nem is vagy igazi angol, nem igaz?
– Tényleg nem. Magyarországról érkeztem, de már itt akarok élni. Lesz egy boltom és egy új életem. – Rozi hangja tele volt örömmel és lelkesedéssel, mire a lány elmosolyodott.
– Akkor isten hozott városomban! Nézd, az a zöld köves gyűrű illene a ruhádhoz! – mutatott egyikre.
– Megkérdezhetem a neved?
– Sofija vagyok, és te?
– Rozi! Ne haragudj, hogy faggatlak, de napok, sőt hetek óta beszállítókat keresek a boltomba, és álmomban sem gondoltam, hogy csak így az utcán bukkanok rá különlegességekre.
– Tényleg tetszenek? Évek óta próbálkozom, de valahogy nem vagyok elég egyedi! – A lány mosolygott, de mosolyában volt egy cseppnyi szomorúság.
– Viccelsz? Nagyon nagyon szeretném, ha nálam árulnád a holmikat, amiket készítesz! Megadom a címem, és gyere el, hozz mindenből, a többit megbeszéljük. Rendben?
A lány csillogó szemmel nézett Rozira.
– Köszönöm! – mondta. – Az öcsém boldog lesz, ahogy anyám is.
Rozi lefirkantotta egy cetlire a címét, amit immár fejből tudott, nem úgy, mint érkezésekor, és átnyújtotta.
– Várlak! Ne aggódj, biztosan jól kijövünk egymással! – Sofija bólogatott.
– Fogadd el tőlem ajándékba azt a zöldkövest, amit felpróbáltál! – hadarta gyorsan.
– Nem, dehogy! Fizetni akarok érte, nem engedem meg, hogy elkótyavetyéld az árut! – Azzal kinyitotta pénztárcáját, és húsz euróst tett a pénz számára fenntartott tálbába. – Akkor tízkor! – búcsúzott el, és azt se tudta, hová legyen örömében, amikor végiggondolta, mekkora kincset talált váratlanul. Ez a lány egy művész, csak még nem tudja, mondogatta magának.
Ekkor vette csak észre, hogy három nemfogadott hívása is van Zorántól. Nem is baj, nyugtatta magát, kicsit elszaladt vele a ló a vitorlázást követően, és passzolta őt.
– Rozina, drága, hanyagolsz! – szólt bele a szélhámos, aki eddig nem ezt az oldalát mutatta.
– Te egy link alak vagy! – kacagott a nő. – Az a szerencséd, hogy nem tudok haragudni rád.
– Nagyon helyes, mert elvinnélek este delfinnézőbe. Ott leszek napnyugtakor a hajón, gyere! Várlak a fedélzeten és leesik majd az állad, milyen gyönyörű erre a tenger.
– Meg se kérdezed, hogy ráérek-e? – Rozi megcsóválta a fejét. Kicsit előreszaladt ezzel a sráccal, aki hol nagyon ráért, hol éjjel-nappal taxizott, szóval nem volt benne biztos, hogy tényleg az, akinek mutatja magát.
– Ne haragudj! – kiáltotta Zorán. – Tényleg nem akartam tolakodó lenni, de nagyon szeretnék veled lenni! Benne vagy?
– Ott leszek! Bár, hogy mikor van napnyugta, nem is tudom pontosan.
A fiú nevetett, és biztosította arról, hogy észre fogja venni, de siessen, mert a nap nem fog rájuk várni. A delfinek se.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
