A busz tömve volt. A levegő már az első fővárosi megállónál elfogyott, és hol volt még a végállomás… Húsz perc múltán az egyik folyosó mellett ülő idős nő arcáról patakzani kezdett a verejték és riasztóan remegett. Sem a mellette ülő, sem a közelében álló nem szólította meg: igyekeztek merev tekintettel belefeledkezni a suhanó táj szépségeibe. A nő előrebukott, amire egy távolabb álló fiatal lány azonnal felfigyelt. Rikkantott egyet a sofőrnek, és befúrta magát a folyosón ácsorgók közé. Mire a busz megállt, ő már meg is találta a nő zsebében a kockacukrot. A friss levegő és a cukor megtette hatását, a nő jobban lett, indulhattak tovább. Az utazóközönség megkönnyebbülve, sőt hálásan nézett a megmentőre. Nem úgy tűnt, hogy bánják, amit tettek: legközelebb sem lépnek oda a szenvedőhöz, annyi bizonyos.
Mindenkivel megesett már hasonló. (Sajnos) bátran nevezhetjük a közönyt kortalan, környezettől és iskolázottságtól független jelenségnek. A közöny mindennapos. A közöny veszedelmes. A közöny egy génbe kódolt védekező mechanizmus: ha túl akarjuk élni az életet, akkor másokon átgázolva, vagy legalábbis más baját figyelmen kívül hagyva el kell kerülnünk a bajt, és biztonságos helyre kell menekülnünk. A közöny zsigeri, ösztönös… egy belénk kódolt ősellenség, amellyel tudatosan, empátiával, érzelmi gazdagsággal küzdenünk kell. Ha a Föld legértelmesebb, legfejlettebb fajának szeretnénk kikiáltani magunkat (ó, micsoda nagyképűség ez, nem?), akkor bizony meg kell kísérelnünk leküzdeni olyan gyengeségeket, mint a közöny.
A közöny kiégettség. A közöny modern fogalma az első világégés után vált általános jelenséggé. A hazatérő, a tengernyi vért és emberi élet kegyetlen kioltását testközelből végignéző katonák védekezési mechanizmusa volt ez: társas interakcióikban érdektelenné, érzéketlenné váltak. Ez érthető is, mondhatnánk – de a ma emberének aligha szolgál mentségül. A mi közönyünkre nincs mentség. Nincs érthető okunk arra, hogy egy karambolt vagy balesetet inkább lefotózzunk vagy videózzunk, miközben a járművekben embertársaink ülnek. Nincs magyarázatunk arra, miért nem lépünk oda egy utcán összeeső emberhez – aki lehet várandós, idős, cukorbeteg, epilepsziás – és nem csak drogos meg részeg, ahogy azt előítéletesen gondolnánk.
A közöny leküzdése egy életcél, egy utolsó földi pillanatunkig tartó tanulási folyamat. Ne várjunk el magunktól túl sokat… tűzzük ki célul, hogy minden nap legalább egyszer könyörülettel fordulunk a világ felé. A postás örülni fog érdeklődő kérdésünknek, a várandós nő az átadott helynek, az idős asszony meg annak, ha magunk elé engedjük az orvosnál. Közöny helyett könyörület. Legyen mától ez a mottónk!
