Lehetőségeink…

A lehetőség vagy annak könnyed félresöprése mi magunk vagyunk. Gyakrabban kopogtat, mint ahányszor meghallanánk. Legtöbbször nem vagyunk felkészülve az újra és riadtan kapkodjuk a fejünket. Panaszkodunk, vágyakozunk, olykor talán eljutunk az első lépésig, de túl gyakran torpanunk meg.

Ha a lehetőség nő lenne, akkor csábos-bájos mosollyal kelletné magát előttünk. Szoknyája körüllengné feszes combját és hívogatna.

 
 

De nem nő, hanem egy csendes mondat, egy ártatlan kép, egy elkóborolt gondolat. Jön, megy, megmutatja magát, és ha élni tudnánk vele, talán változtatásra bírna bennünket.

A technika óriásléptékű fejlődése során, amit a 20. és a 21. század hozott, hihetetlen, hogy csak az ember nem változik. Pontosabban szólva, vajmi keveset.

A belénk nevelt minták, berögződések, az önbizalomhiányt tápláló helyzetek, iskolai élmények hatalmas félelmet generálnak.

A média is hozzátesz ezekhez a nap minden percében. A reklámok, a külvilágból elénk táruló képek mind azt sugallják, hogy van valahol egy szebb és jobb élet, csak mi nem ragadjuk meg. Pedig megtehetnénk, mégis tehetetlenül nézzük, ahogy mások megelőznek bennünket.

Másoknak azért sikerül, mert jobbak, szebbek, soványabbak, rátermettebbek, kitartóbbak, törtetőbbek, egyszóval sok olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyekkel mi nem. Ezt sugallja a háttérben megbúvó, lelkünket mégis mélyen megkarcoló üzenet. Így megmaradnak nekünk a jól ismert, dédelgetett szorongásaink, félelmeink.

Annak képzete, hogy a világ határtalan lehetőségek tárháza, nyomasztó tud lenni.

Ritkább esetben felemelő. Valóban meg tudjuk magunkat mutatni, ha ehhez van elég akaratunk és motivációnk.

Képzeljük el a lehetőséget úgy, mint egy hegytetőt, amelyen várakozunk. Gyönyörű a kilátás, kellemes szellő lengedez és a felvonó székei mellettünk suhannak el. Elmegy kettő-három, majd tíz-tizenöt és mi még a szédítő mélység felett vacillálunk vagy épp a kispárnát keressük, mert hátha nem elég puha az ülés. Mások felugranak, kicsit megütik a térdüket a rossz mozdulatban, vagy épp becsukják a szemüket. Mégis megpróbálják. Már csak a szárnyalásukat látjuk, vagy a hátukat, ami még nehezen egyenesedik ki a félelemtől. Mi meg töprengünk. Menjünk? Merjünk?

Az a kérdés is felvetődhet, hogy csenhetünk-e mindannyian a közös tortából? Egyformák-e a szeletek? Valószínűleg nem, mert az élet nem a nagy igazságosztáson alapszik. Már a mesében sem sikerül a két medvebocsnak, akik nem is annyira ártatlanok, mint szeretnénk. Mégis muszáj a sorban mindig egy lépést előre tenni, hogy megragadjuk, és tovább vigyük a felkínált lehetőségeket. Ez pedig nem mehet másként, csak a félelmeink és a korlátaink legyőzésével. A félelem talán óvatosságra inthet, de soha nem visz előre. A korlátok biztonsága pedig időleges. Megtartanak bennünket, de valamikor meg kell ugranunk őket. Az ismeretlen szorongásokkal teli útja, elvezethet Smaragdvárosba. A mi sárga utunk sem sima, ahogy másoké sem. Ezt csak elhitetik velünk, vagy mi vigasztaljuk magunkat a sikertelenség után.

Kisbabaként lehetőségünk volt mászni, kapaszkodni, felállni és lehuppanni. A végén mégis a járást, majd a futást választjuk. Pedig senki nem erőltette. Most is ez a dolgunk. Felállni, elindulni, haladni és mosolyogni. Az út végén a Siker várhat. Már integet is. Egy, kettő, három… Kezdődhet.

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here