A megszokás egy bizonyos idő után, véresre tépi a kapcsolatokat. Mindegy már neki, hogy valaha mi volt, vagy hogy többet elvesz, mint szabadott volna. Nem akar emlékezni, teli talppal gázol át az emlékeken, melyek egykoron szépek voltak, de törlődtek. Már senki se hibáztathatja a régi férfit, de az asszonyt sem, ha már nem azt nyújtja, amit valaha, mert a törődés, a fájdalom képes keserves rajzokat pingálni a sors lapjaira.
Kálmán tíz éve ápolta a feleségét, akinek haláláért minden nap imádkozott. Nem azért, mert nem szerette, hisz nem szerette soha, de becsületből nem hagyta el. Amikor az asszony keze remegni kezdett, úgy gondolták, Parkinson, de azzal még lehet élni hosszú ideig, ám a diagnózis szklerózis multiplex lett. Az a betegség, amely lassan, de szisztematikusan a test felé fordul, rágja, csócsálja, de alattomos módon egy ideig békén hagyja. Megnyugodni mégse lehet, mert lecsap újból, és átmeneti vakságot hoz, majd, amikor ezt megelégeli, küldi a halál egyéb hírnökét.
Mind közül Kálmán számára a legfélelmetesebb a homályos beszéd volt. Lidike sose tudott hallgatni, de ahogy haladtak az évek, mind jobban elcsendesedett. Az utolsó években már egyre több furcsaság bukott ki a száján. A lányuk se tudta eldönteni, hogy ez a betegség vagy a kor következménye, ezért hagyták, hadd küzdjön a démonjaival. Mindent el tudott viselni, a fájdalmat, a jajgatást, ami a rohamok közepette vette át a hatalmat az agya felett, de a beszéde volt az, ami a legfélelmetesebben tiporta el a valaha csinos asszony méltóságát. Egyre csúnyább szavakat használt, és folyamatosan káromolt mindenkit, főleg istent, az urát és velük együtt a világot, amely már rég nem vett róla tudomást.
Lidikére, a kedves, segítőkész asszonyra senki nem emlékezett, de a kiállhatatlan, zsarnokoskodó boszorkányt messze elkerülték a lépcsőházban. A liftnél még előre engedték a tolószéket, de Kálmán a pillantásaikat látva, tudta, ha lelökné őt a lépcsőn, mindenki megértené őt. Már egyre ritkábban látta magában a régi, lobogó hajú lányt, akiért a fél gimnázium odavolt, és ő is versenyzett a kegyeiért. Szó szerint. Lidike az érettségi előtt nem sokkal futóverseny-trófea lett. Hárman voltak, akik meg akarták kaparintani a szőke, nagymellű lányt. Persze nem választott közülük, három botot tartott a tűzben, mert hol ez a fiú tetszett neki, hol az. Mindhárom tesze-tosza volt, mert ahelyett, hogy elküldték volna a fenébe, úgy döntöttek, versenyt futnak a szívéért. Egy márciusi pénteken, amikor még a tél jobban kapaszkodott a reggelekbe, és nem engedte befurakodni a tavaszt, az iskola mögötti focipályán rendezték meg a versenyt. Éretlen tacskók voltak, akik úgy hitték, ha megmutatják a lánynak, mennyire fontos nekik, akkor beléjük szeret. Kálmán utólag sokszor szégyellte magát emiatt. Egy futóversennyel… Te jószagú úristen! Bajusza alatt morogva az járt a fejében, milyen szerencse, hogy az ember nem ismeri a jövőt. Talán az életbe se kezdene bele, ha látná, mivé lesz a test, mivé a lélek, hová tűnik a szerelem és a megbocsátás. Vajon melyikük bírta volna el rajta kívül az elmúlt éveket? Sanyi biztosan nem, mert már kétszer elvált, és mindenki tudta róla, hogy egy hajszál választja el a hajléktalanságtól. Vagy Karcsi, aki a város leggazdagabb embere lett pár év alatt, de tavaly sztrókot kapott, és pénz ide vagy oda, lebénulva fekszik odahaza. Csak ápolók vigyázzák, gyerekei elvétve látogatják.
Épp csak pirkadt, az égalja vörös volt, mintha lángolna a mennyország. Ezt Lidike mondta így egyszer, amikor hazakísérte egy buli után. Nem egyedül, bandával, de ő akkor is megjegyezte, mert a lány egyenesen rá nézett, amikor ezt a magvas gondolatot kipréselte vastag, vörös ajkai közül. Ő a Paradicsomot sejtette akkor, de senkit nem érdekelt nadrágjában duzzadó férfiassága. A többiek, akik hasonlóval küzdöttek, már az éjszaka folyamán találtak maguknak másik kislányt. Ő nem. Még szűz volt, és ez a fiúk között nem volt nyerő, mind talált már magának felajánlkozót, Kálmán meg szerencsétlenkedett egy sort, mert a sárkányról azt hitte, mind a hét fejét le kell vágnia, nemcsak egyet.
A három tesztoszteron-raktár nem is a lányért futott igazán, inkább meg akarta győzni önmagát, hogy bajnok, legyen szó bármilyen jutalomról. Nem Kálmán nyert, hanem a sztrókos Karcsi, akit elálló füle miatt gúnyoltak a többiek. Lidike visítva nevetett rajtuk, de nem adta magát csak az érettségi buli után, egy barátnője bátyjának. A három szerencsétlen csalódottan szidta őt a bálterem előtti padon förtelmes cigarettát szívva.
Pár évvel később hol volt már a nyurga Sanyi, Karcsi és a többiek? Lidike övé lett, mellette döntött. A legfájóbb az volt, hogy gyorsan rájött, nem szereti. Nem lehetett szeretni ezt a sekélyes, ostoba lányt, akinek a haja volt a legfontosabb az életében. Kimondani viszont nem mondhatta, hiszen a főnyereményt ki meri volna kritizálni? Kálmán saját csapdájának élő játékosaként hazudni kezdte az elkövetkező éveket. Boldogságot mímelt, majd, amikor gyerekük született, már-már elhitte, hogy minden rendben van. Tíz éve érte utol a sors, és ezután, ha akart, ha nem, hazudnia kellett tovább.
Lidike fénytelenné hullott, és hétköznapok ablakai nyikorogva zárultak egész testére. Józan pillanataiban szerette volna, ha Kálmán nem gondoskodik róla tovább. Kimondta. Azt akarta, hogy Kálmán szorítson párnát az arcára, és segítse át abba a világba, ahol a látása a régi lenne, ahol talán vissza tudja tartani a fizikai szükségleteit, és egy pohár megfogása nem probléma.
Mivel gyakran képtelen volt beszélni, úgy döntött, le is írja, mit szeretne. Odafönt azonban már ennek lehetőségét is elvették tőle, ritkán tudta megmarkolni a tollat, amely hangos koppanással zuhant konyhakőre, tudtára adva, kár erőlködnie. Lidike gyakran sírt. Aztán csend lett megint és odabent a fejében is. Menni akart, de nem lehetett. Isten vagy akárki nem hívta még eléggé.
Kálmán az ajtóból leste próbálkozását. Mindenkinek jobb lett volna. Már nehezen viselte a nő tisztogatását, pelenkázását.
– Kálmán – suttogta tiszta pillanataiban. – Elég volt.
A férfi megrázkódott. Ugyanez a gondolat fogalmazódott benne a nap számos percében. Ezzel ébredt, ezzel csoszogott végig az udvaron, és amikor megetette a kutyát, akkor is csak azt látta a lefetyelő kutyanyelvben, hogy olyan, mint Lidike lefittyedő ajka. Az az ajak, amire úgy vágyakozott sihederként, de amit könnyen elfelejtett.
A férfi nem válaszolt. Vajon át kell segítenie a túlvilágra, ez járt a fejében? Tényleg az a dolga, hogy ne engedje tovább szenvedni? Kell egy fekete angyal, aki megérti őt? Mit mond majd a lányuknak, aki alig látogatja őket? A szomszédok valószínűleg sóhajtanának egyet, és egyetlen szó jutna eszünkbe: végre. Kivéve a folyosó végén lakó Marikát, aki buzgón gyakorolta a vallását. Ő nem helyeselné, ha helyeselné, hogy beleavatkozna isten dolgába. Pedig isten gyakran kiadja a piszkos munkát az embernek, és utána félrenéz. Ha valami rosszul sül, mossa kezeit, és az ördögre fogja, neki amúgy is rossz a PR-ja. A Teremtő a dolgok könnyebbik végét fogja, és vigyorogva teszi zsebre a hálát.
Kálmán legyintett. És ha meg fogja büntetni? Félt. Isten, a fenyegető, mondta keserűen.
Aznap estefelé Lidike a szokottnál is rosszabbul volt. Nem evett, nem ivott, és folyamatosan motyogott. Tekintete a végtelenbe meredt. Talán csak akkor volt még jelen saját életében, amikor meghallotta a tévében az egyik sorozat zenéjét. De pár másodperc múlva megint visszazuhant a közöny gödrébe.
Kálmán úgy döntött, megteszi. Nem hagyja tovább fájdalmak között. Pontban éjfélkor, a gyilkosok órájában elbúcsúzik tőle.
Bevitte a széket a zuhany alá, karjába vette a csupacsont asszonyt és ráültette. Puha mozdulatokkal lemosta a hátát, a mellét, és hagyta, hogy a haján is csorogjon a szappanos víz. Utána megtörölgette, és visszacipelte az ágyba. Lidike szótlanul tűrte az előkészületeket. Szinte mosolyogott, amikor Kálmán parfümöt fújt a nyakára. Ahogy estébe fordult a nap, a nő már csak maga elé bámult, és háta belesüppedt a két vastag párnába.
Egyetlen szót motyogott csak megállás nélkül: jó. Ezt úgy mondta, mintha felelnie kellene egy feltett kérdésre. A férfi rápillantott, és értette őt. Nem szólt neki előre, úgy gondolta, jobb, ha váratlanul éri a halál. Ne féljen, minek rettegjen órákon át.
Inkább leült a tévé elé, és nézte a bugyutábbnál bugyutább sorozatokat, remélve, gyorsabban múlik az idő. Nyirkos kezét időnként a fotel karfájába törölte. Úgy félt tizenkettő körül rájött az idegesség, amelytől vizelnie kellett. Feltápászkodott, és kiaraszolt a mosdóba, közben vetett egy pillantást az órára. Tíz perc, mondta félhangosan. Amikor végzett, elszántan lépett Lidike ágya mellé. A félhomályban az asszony arca angyali fehérséggel fénylett a párnák közt. Szeme nyitva volt, világhíres haja úgy keretezte arcát, mint egy valódi glória.
A jó isten meggondolta magát azon az estén. Nem bízta másra a végzet dolgát. Intett a következőnek, hogy várja. És Lidike rálépett a hozzá vezető útra. Kálmán nagy levegőt vett, és egy köszönömöt rebegett. Aztán visszaült a tévé elé, és hagyta, hogy az álom ráüljön hajlott vállára.
Kép forrása: Pinterest
