Magányos gyerekek

Soha ennyi magányos gyerek nem élt körülöttünk, mint most. Úgy élnek magányban, hogy körülöttük szülők, haverok, szomszédok vannak. Érzelmi sivatagokba költöztek és nem akarnak, vagy már nem tudnak kikerülni onnan. Talán a legkisebbeknél legelszomorítóbb a helyzet. Némi reménységet az óvoda és az alsós évek adhatnak, de csak addig, amíg vannak olyan pedagógusok, akik komolyan veszik a hivatásukat. Ebben a korban még sokat rajzolhatnak, festhetnek, gyurmázhatnak a gyerekek. Hintázhatnak, homokozhatnak és fogócskázhatnak is kedvükre, ha van hol. Mindez azon is múlik, hogy ki, hogyan terelgeti őket.

Érdekes megfigyelni azt a szokást is, hogy a mai szülők egy része nem viszi haza azonnal a gyerekét délután 4-5 óra körül, hogy minél többet vele lehessen, hiszen a napjukat mindketten a megfelelő „munkahelyen” töltötték. Apa, anya dolgozott, a gyerek meg játszott, tanult. Inkább állnak a játszótér szélén és várják, hogy a gyerek megunja a játékot. Nem is ezzel van a baj, mert a gyerek talán soha nem tud eleget játszani, futni, labdázni, merthogy ez az élete abban a korban, hanem az, hogy a szülő nincs érdemben jelen, mert míg vár, addig sem figyel, persze telefonozik, a gyerek meg hiába próbálja megmutatni, hogy aznap milyen mutatványokat tanult a hintán. Egy gyenge, üüügyes vagy a válasz, de nem is tudni, mire. Nem viszi haza, hogy mellette legyen, hogy beszélgessen vele, hogy esetleg együtt hülyéskedjenek, párnacsatázzanak vagy azért, hogy megvitassák az apró örömöket, gondokat. A gyerek láthatatlan tényező, sokan csak úgy tesznek, mintha figyelnének. De a gyerek nem ostoba, érzi a hangsúlyt, ahogyan szólnak hozzá, ahogyan reagálnak rá. Látja, hogy kevésbé fontos, mint az a kütyü, amit a felnőttek nyomkodnak.

 
 

A másik fele a dolognak az, amikor a gyerek kezébe is eszközt nyomnak, hogy kösse le magát. Régebben a vonaton, a buszon lehetett látni újságokat lapozó gyerekeket, könyvet is olvasott valaki, esetleg rajzolgatott. Az anya vagy az apa mesélt, kimutatott az ablakon és felhívta a figyelmet egy-egy érdekes fára, az égen szálló repülőre, különleges felhőkre. Ma már fel sem emelik a tekintetüket a telefonból. Abban a gyerekben, akivel nem beszélgetnek, hatalmas kárt tesznek. A szókincse nem fejlődik, a beszéde egyszerű marad. Itt nem gyerek karattyolására gondolok, hanem igazi beszélgetésre, amelyben valóban meg is hallgatják a mondanivalóját, esetleg kijavítják a helytelen kifejezéseket.

Az iskolai évek során sok szülő kétségbeesetten észleli, hogy a gyerek nem érti a szövegeket, a meséket. Ebben az esetben nem a lajtorja, égimeszelő vagy egyéb kifejezésekre kell gondolni. A gyerek azt sem tudja, mi az a birodalom, milyen a gőgös gúnár és miért hiszékeny a kis királyfi. Nincs meg a megfelelő szókészlete, ezért a szövegértés nem is fog menni. Nem lehet úgy fejleszteni, hogy a gyereknek nem mesélnek otthon, nem beszélgetnek vele. Persze, hogy nem fogja tudni kifejezni a gondolatait és 500 szóból áll a szókincse. Nem is lesz igénye ennek változtatására később sem, mert soha nem tapasztalta a hasznát.

Kamaszkorban a magányosság másmilyen. Nem nyílnak már meg könnyedén, hiszen addig, a hosszú évek alatt megtapasztalták, hogy nem figyeltek rájuk. Egymással sem kommunikálnak a valóságban, mert nem tudnak leszakadni a telefonról. Amikor már a beszédben is rövidítenek, amikor nem csak írásban látható a valszeg, vok vagy ok (oké) kifejezés, akkor a magyar nyelv sikít. A kamaszok a saját életünkben is alig vannak jelen, annyira kötődnek, vagy inkább kötődnének másokéhoz. Nem beszélgetnek mélyen, mert a telefonjuk folyton jelez, mert mindig valaki posztol körülöttük, mindig pittyen, villan a készülék, amelyen olyan információk érkeznek, hogy elszalasztása főbenjáró bűnnek minősül. Őket nem lehet meggyőzni arról, hogy teljes figyelmükkel forduljanak a másik felé, és zavaró az, hogy míg valaki kiönti a szívét, addig a másik lájkolja egy menő influencer aznapi köhögését.

Számukra ez a természetes világ. Akkor, amikor majd ez a kor ki fog kopni az életükből, talán megértik majd az emberi kapcsolatok fontosságát. Ha még lesznek valódi kapcsolatok. De előbb-utóbb azon sem csodálkozhatunk, hogy a régi, meghitt beszélgetések már soha többé nem jönnek vissza. Vannak elmúló dolgok. Akad még bakelit lemez, valódi levélpapír, fényképalbum, de már nem sokan használják. Talán így lesz a beszélgetéssel is? Talán ez lesz az emberi kapcsolatokkal is?

Magányos felnőttek élnek magányos gyerekekkel és nem értik majd, hogy miért nem segít nekik senki, ha elesnek az utcán, miért lökik fel őket az ajtóban, miért szorítják le az útról és miért nem keresi meg őket senki hetek óta személyesen.

Valóban így kell ennek lennie? Megengedjük a technika vívmányainak, hogy az érzelmeinket elvigye és elássa? Vajon megéri a magányt, az üres kapcsolatokat az, hogy egy virtuális lét beköltözzön az agyunkba? Az elkövetkező évtizedek gyorsan választ adnak majd erre. Addig is tehetünk ellene. Mert mi döntünk. Mindig, mindenkor.

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here