Magányos vagy? Ne tartson sokáig!

Fogalmam sincs, hogy minden régen jobb volt-e. Akkoriban (legyen ez most a ’70-es, ’80-as évek) még nem éltem. Az viszont biztos, hogy most valami nagyon nincs rendjén.

Mindig is magamnak való gyerek voltam. Persze Barbie babáztam, kijártam a játszótérre, de mellé nem ment egykönnyen a barátkozás. Afféle lúzer-könyvmolyt képzelj el, akit sokkal jobban érdekel a Naprendszer és a Szaturnusz gyűrűi, mint a fiúk.

Azóta viszont probléma megoldva, már régóta nem idegeskedek azon, hány legjobb barátom van, bár valószínűleg egy idő után ezt mindenki kinövi. Következzen hát a munka világa, ahol még egy túlóra belefér, meg különben is, ez a projekt még anyád életénél is fontosabb. Hazaesel hullafáradtan, betömöd magadba a maradék sajtos makarónit, egy kis tévézés, aztán irány az ágy. Tudod, hogy ez nem élet, de nincs jobb ötleted.

Aztán rájössz, hogy a lányt, akit egykor a legjobb barátnődnek hívtál, már egy éve nem is láttad. A többi kapcsolatod egy facebook üzenetté silányult. “Mi újság, hogy vagy? Minden oké, a férjemmel épp…” (ide valami tetszőleges dolog jön, pedig legszívesebben azt írnád, hogy már fél éve nem szexeltetek). Sablonszövegek, némi érdekességgel fűszerezve. Ez nem esik a barátság kategóriájába.

A “vicc” az, hogy a probléma az idősek mellett épp a fiatal generációt érinti leginkább. Egy 2010-es brit felmérés szerint a 18 és 34 év közti korosztály gyakrabban érzi magát magányosnak, mint az 55 év feletti generáció. Sajnos az “egyedül vagyok” érzés tekintetében nem áll jól a szénánk, Európában a 4. legmagányosabb országnak számítunk. A listavezető egyébként Finnország, őket követik a norvégok, a bronzérmet pedig Svájc szerezte meg.

Felvetődik a kérdés: hogyan alakulhatott ez így? A válasz sokrétű, mégis magától értetődő. A szocializmusban az alapvető elv a “mi” körül forgott, míg a kapitalista, fogyasztói világ az egyénre koncentrál. Erre jön az, hogy a továbbtanulási lehetőségek, majd a munkahelyek egyre inkább a nagyvárosokban koncentrálódnak. A frissen elköltözött fiatal távol kerül a családjától, régi barátaitól. Ez persze úgy tűnhet, meg sem kottyan egy húsz évesnek, valójában viszont nem mindenki nyitott a változásokra. Fiatalabb korban sem feltétlenül könnyű új kapcsolatokat építeni.

És még újabbakat, és így tovább. Régen kis túlzással sokan még az első munkahelyüktől mentek nyugdíjba, ma már örül a munkaadó, ha az alkalmazott túléli az első néhány hónapot. Szerencsére egyre több cég kezdi felismerni, hogy a munkaerő nem csak fejőstehenekből, hanem érző emberi lényekből áll. A közös céges bulik, programok némi megoldást nyújthatnak a problémára.

Nem gondolom viszont, hogy mindent érdemes a “gonosz társadalomra” kenni, egyéni szinten is bőven sárosak vagyunk. Ha te is azon szerencsések közé tartozol, akik megtalálták életük párját, könnyen lehet, hogy belefeledkezel a boldog kapcsolatba, hiszen kellemesebb egész nap valaki karjaiban feküdni, mint a barátnőkkel lógni. Az utóbbi egyre inkább a komfortzónádon kívülre esik.

Persze akkor már lennél inkább a pároddal, és nem az okostelefonodat nyomkodnád. Egy olyan világban, ahol az emberek lassan több időt töltenek egy géppel, mint az emberekkel, nem nehéz elmagányosodni. A problémákat, fájdalmakat meg majd elmondod a pszichológusnak, neki úgy is az a dolga, hogy meghallgasson.

Pedig a jó dolgok mindig a komfortzónán és az önbizalomhiányon túl kezdődnek – így van ez a társas kapcsolatokkal is. Határozd el magad, és legalább kéthetente egyszer járj el valahova, mindegy a helyszín, csak emberek közé. Igen, melltartót kell hozzá húzni, de ezt a mogorva főnököd kedvéért is megteszed minden hétfő reggel. Talán kényelmetlen, de azon kapod magad, hogy visszaszáll beléd az élet.

 

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here