Míra nem tartozott az osztály legszebb lányai közé. Szemüveges volt, fogszabályzós, göndör haja pedig szénakazalként lobogott szeplős arca körül. Márkot mégis eszeveszettül vonzotta valami ehhez az okos, mégis laza és vagány csajhoz.
Szerette hallgatni a csacsogását, amely sosem valami üresfejű celebről vagy az éppen akciós körömlakkokról szólt, hanem mindig valami általa sosem hallott furcsa vagy éppen jelentős dologról. Most is csak azért dobálgatta a labdát a kosárra, hogy elteljen az a nyamvadt egy óra, amely elválasztotta Mírától – neki csak hat volt, míg a lánynak beraktak egy hetediket is, pótlásként, és hazakísérhesse.
A csengő egy szóra előhívta az ajtók mögé szorított hormonbombákat, és az ideges vihogások meg a mutáló dörmögések tíz perc alatt elhagyták a suliudvart. Márk és Míra szótlanul bandukoltak egymás mellett. A lány törte meg a csendet: “Ismered Marina Abramovicot?” “Nem, ki az, az új csaj a béből?” – próbált értőn reagálni Márk. “Hülye. Dehogyis. Marina egy szerb művész, róla írtam tegnap egy esszét. Sok meghökkentő performanszt mutatott be, de az egyik legdurvább az volt, amikor magát állította ki egy színpadra, és hagyta, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak.” – hadarta egy szusszra Míra a sok új ismeretet. 
“Egy asztalra 72 tárgyat tett ki, például egy fegyvert éles lőszerrel, egy rózsát, egy tollat, egy üveg mézet, egy ollót… Ezeket használhatták a látogatók – érte vagy ellene. Volt, aki megölelte vagy megpuszilta Marinát, de később egyre inkább eldurvult a helyzet. Levágták róla a ruháit, megsértették a nyakát, a pisztolyt a kezébe adták és az ujját a ravaszra ragasztották, a rózsa töviseit pedig a hasába szurkálták.”
Márk a levegővétel csendjét használta ki egy halk igenre és még egy jelentőségteljes hmmm-öt is utánaengedett. “És, mi lett a vége?” – pattant ki agyából a roppant idevágó kérdés. “Marina végül egy szó nélkül kivonult a teremből. Senki nem mert a szemébe nézni. A tanulság az volt, hogy még a magukat jónak, iskolázottnak, modernnek gondoló emberekben is ott lakozik az állat, és a normális ember csak egy álca, egy társadalmi elvárás. Durva, nem?” – lesett ki szemüvege mögül Míra.
“Nagyon klassz vagy… mármint, hogy erre a témára rátaláltál. És mi lett az esszéddel, hányast kaptál?” – kérdezte Márk. “Nem tudom, de tudod, mit? Most nem is nagyon érdekel. Sokkal fontosabb dolgot tanultam meg Marinától. Azt, hogy ameddig nem tanulunk meg küzdeni a bennünk élő ösztön-vezérelte állattal, nem tudunk megoldani olyan kérdéseket, mint a családon belüli erőszak, vagy nem oldjuk fel az áldozathibáztatás ördögi körét sem.”
A két fiatal csendben ballagott hazáig. De érezték, ezen a délutánon valami fontosat tanultak meg az életről.
Ezt olvastad már? Határátlépés
