Meddig szeret a nő?

Erre majdnem azt írtam automatikusan, hogy végtelenségig. Mert, hogy tudna az hétszentség, de mégsem történik meg.

Sokszor mondják nekem, hogy nagyon női szemszögből írok. Való igaz. Hogy a fenébe ne tenném, hiszen nő vagyok? Nőként lélegzem, nőként dobog a szívem, a látásmódom is bárhogyan tágítom, elsősorban a nő szemszögéből érzékeli a történéseket. És természetesen nőként szeretek, haragszom, tombolok és zárkózom is el a külvilágtól, amit az olykor hisztinek minősít. Minden reakciómban, mondatomban, rezdülésemben előjön női mivoltom.

Kislányként úgy szocializálnak bennünket, hogy legyünk kedvesek, odaadóak, figyelmesek, aranyosak. Akkor dicsérnek, ha simulékonyak vagyunk, kellemesen társalgunk, a külsőnk minden egyes szeglete jelzi, hogy nőként vagyunk jelen a világban. A női gondolkodás egyenesen elvárás a társadalom részéről. Van ilyen… Ez nem mítosz.

 
 

Viszont azt az ajándékot is megkapjuk, hogy kedvünkre kimutathatjuk az érzelmeinket, sírhatunk bárhol, bármikor. Ha hisztizünk, és ha az valóban értelmetlen hiszti, elnézik nekünk, mert ráfogják a menzesz előtti feszültségre vagy rosszabb esetben a klimaxra.

Nőként sírással, panaszkodással, követelőzéssel sok mindent elérhetünk a másik nemnél. Egy ideig…

És mielőtt bárki azt hinné, hogy szidom vagy becsmérlem a saját nemem, hozzáteszem, szeretni is nőként szeretünk. Majdnem a végtelenségig. Tűrünk, főleg, ha önbizalom- hiányosak vagyunk. Szenvedünk, ha kisebbségi komplexusunk van. Pokolian fáj a szívünk, ha nem figyelnek ránk, ha elhanyagolnak, és ezekre apró bosszúkkal reagálunk.

De nagyon tudunk adni. Mindent, ami bennünk van. Legyen szó a gyerekünkről, a barátainkról, a kedvesünkről. Amíg meglátják bennünk a különlegest, addig azok is maradunk. Egy nő valóban ragyog, ha varázslatosnak látják. Hosszú éveken át gyerekeink is így néznek rá. De ez a kamaszkor beálltával gyorsan elfelejtődik.

A szerelem esetében máshogy működik.

A legelején a nő maga a csoda. Később kellemes megszokás, a legvégén pedig az unalom.

A ragyogó nő fokozatosan szürke lesz az ex-szerelmes szemüvegén keresztül. A megszokás ködében nem látszódik már a fénye.

No, innen szeret kevésbé… Az elején még szenved, kínlódik, hitetlenkedik, mert nem érti a változást. Hiszen adott, szeretett, törődött, készséges volt, ám ez nem elég. Szinte soha nem elég. Annak tudata, hogy valami vagy valaki megvan, már a miénk, nem villanyozza fel az embert. Folyton új impulzusokat akar.

Ekkor kezd a nő sorvadni. Keserű lesz, bizonytalan és valóban megszürkül.

A nőben mindez hosszú ideig lappang, mert remekül hazudik önmagának, sokáig képes hamis reménnyel kecsegtetni önmagát. Nem hiszi el, hogy pótolható, lecserélhető vagy, hogy van hozzá hasonló. Legfőképp a külsőségek miatt szenved. Azt hiszi, hogy a fiatalabb, a vékonyabb biztosan jobbat is jelent. Pedig nem. Csak más.

A legjobb nőket is unja valaki. A mai társadalom nem támogatja a tartósságot, így azt sem, hogy hosszú ideig valaki mellett maradjunk. Mert az időnk véges, másoknál is mindig történik valami. Ez a látszat. A látszat viszont fantasztikusan jó hamis illúziók elhintésében. Pörög a net, boldog a facen minden egyes ismerősünk.

Emiatt a nő szerelme is kopik, azért belül égeti még. Csak akkor lép, ha jön valaki, aki fényt gyújt testében, lelkében. Addig meg elhiteti magával, hogy hibázott, nem volt elég jó, és ennek gyötrelmével fekszik, kel hónapokig, évekig. És szeret. Csendesen, hazudva, hogy majd lesz jobb, és megérdemli a mesebeli boldogságot.

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here