Tudom, nem szokás. Meg elintézhettem volna emailben, de nem akarok mindig mai lenni. Tényleg jó néha visszamenni abba a világba, ahol nincs azonnaliság, ahol jól esik várni egy visszajelzésre, üzenetre. Még arra is, amiről sejtjük, hogy nem lesz kellemes. Ezért én most régimódi leszek, és elköszönök tőled. Pedig te mentél el…Az egész így most különös és talán megmosolyogtató lesz, de meg kell tennem, nekem így lesz kerek a világ. Szóval, jöjjön az én búcsúm:
Úgy gondoltam, elköszönök tőled, mert része voltál az életemnek hosszú időn át. A szerelem a maga megmagyarázhatatlanságával tört be az életembe, és be is szippantott abba világba, amit addig csak hírből ismertem. Hogy szerettem-e előtted? Persze, nem tagadom. De nem úgy és nem annyira, ahogy téged, mert két embert sose szeretünk egyformán. Mást ad az egyik, mást a másik. Egy kapcsoltban az ember hasonlít egy toronyházhoz. Hol ezt az ajtót, hol azt nyitják ki rajta. Vannak olyanok is, amelyeknek mindig zárva kellene maradniuk, de akad ablak, amelyen úgy furakszik be a fény, hogy nem számítunk rá. Velem is ennyi történt. Se több, se kevesebb, de ez épp elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, van bennem élet, és ez az élet általad lehet különleges.
A szerelem az adok-kapok játék csúcsművészetté alakítása. Lehetünk benne másodosztályú játékosok is, de akkor nem éri meg. Úgy kell adni, hogy azt a másik befogadja, hogy az ő toronyházának ablakán nem pattanjon vissza a fény. Szerettelek és bizonyára te szerettél engem, mégis ahogy múltak az évszakok, nem akartunk a tavasz után nyarat, és tényleg szomorú ősz köszöntött be a hétköznapokba. A telet meg már besodorta a szél, és mi nem húztunk sapkát vagy sálat, hanem megfáztunk, köhögtünk, és nem szerettük tovább a januárt.
Én nem mertem volna lépni, mert gyávább vagyok nálad. Úgy éreztem, nélküled senki leszek a világban, és talán még érezni se leszek képes. Hiába mondtad vigasztaló szókkal, hogy egy butaság, nem hittem neked. Pedig ha egy levél elszárad, lehull. Ha egy alma elrothad, kidobjuk. Ilyenek a kapcsolatok is. Nem lehet mindig megmenteni őket.
A szerelem ónos esője beszivárgott testünk nyirkos résein, és finoman bomlasztott odabenn. Mit tettünk mi ezalatt? Vívtuk a csatáinkat, veszekedtünk, hallgattunk összekuporodva egy sarokban, mert vélt vagy valós igazunk fontosabb volt annál, minthogy megtartsuk magunkat egymás tenyerén.
A szerelemmel nem könnyű egyensúlyozni, mert hol jobbra billen erősen, hol meg balra, ritkán érezzük, hogy most jó. És mégis jó. Mégis utána nyúlunk, letisztogatjuk, ha kell fényezzük egy ideig, és csak akkor engedjük el, ha a szabadság madara, tényleg nem bír kalitkánkban maradni.
Én még magamba zártalak volna egy ideig, de az érzés nem volt kölcsönös. Menned kellett, hívott a világ, és a világban egy másik szó. Szebb, mint az enyém, lágyabb hangzású, fülednek kedvesebb.
Mit tehettem hát? Haragudhattam volna, szidhattam volna bárkit, úgyse lett volna értelme. A kiszabott idő letelt, és ha te át akarsz kelni a túlsó partra, mert oda visz a sorsod, akkor én csak annyit mondhatok: köszönöm.
Köszönöm, hogy adtál magadból, és köszönöm, hogy adhattam neked.
Vigyázz magadra, mert ki tudja, nem süppedős-e talaj a szerelem túlpartján. De ezzel már neked kell számolnod. Ég veled, Kedvesem!
Hát ennyi a levelem. Valóban nem trendi, nincs tele a 21. századra ragadt sárral. Mégis benne vagyok én, te meg lassan kievickélsz belőle.
Menj, jó szelet a vitorládba!
Kép forrása: Pinterest
