Van bolondabb egy olyan nőnél, aki elhagyja a férjét, mert mások teleduruzsolják a fejét? Biztosan, de én sem vagyok jobb a többinél, mert hallgattam a barátnőimre, akik kezdettől fogva azt sorolták, hogy Matyi nem hozzám való. Hogy lenne, hiszen csak egy gázszerelő, én meg egy egyetemet végzett közgazdász vagyok. Fényévekre vagyunk egymástól, mondogatta anyám is, de vele könnyű volt szembeszállni, mert azt még élveztem is. Majd megpukkadt, amikor bejelentettem, hogy Matyi megkérte a kezem, és húsvétkor összeházasodunk. Apusom nem beszélt velem egy hétig, aztán megbékélt.
Bementem a munkahelyére, ahol titkon elmondta, hogy ha nem is boldog maradéktalanul, azért örül, hogy a jövendőbelim szorgalmas, és az is biztos, hogy nem marad munka nélkül soha, hiszen gázszerelőre mindig szükség van. Ez tetszett, de az főleg, hogy anya tombolt. Rikácsolt, hogy pontos legyek. A kis konyha megtelt a hangjával, amely felért egy átokkal, de én szó szerint kinevettem. Barátnőim akkor még támogattak, bár az egyik feltűnően hallgatott, mégse vettem észre, csak utólag jutott eszembe.
Húsvétkor, szinte áprilisi nyár volt, fantasztikus esküvőnk lett, és a lagzi, ha nem is szólt hét országra, azért hangos és vidám volt. Elégedett voltam, nem bántam én semmit, mert szerettem Matyit. Tudtam, hogy nem tökéletes, olykor türelmetlen vagy lusta, de hát kinek nincs hibája. Huszonnyolc évesen azt hittem, hogy soha nem változunk meg, és el fogom viselni a dolgait. Ő is ezt hihette, mert boldogan vett el és még boldogabban vitt haza a falujába, ahol én voltam a főnyeremény, hiszen városi lány voltam és okos. Szülei azonnal befogadtak, apjával pertut ittam, és a gyorsan leguruló barackpálinkák után kétség sem fért ahhoz, hogy jó családba kerültem.
Hat évig tartott ez az állapot. A hetediket már nem éltük meg közösen, mert úgy döntöttünk, ideje válni. Hazudok, én döntöttem úgy. Anya nem hagyott békén. Minden egyes alkalommal, amikor eljött hozzánk, megjegyzést tett a jövendő, még nem létező unokája értelmi képességeire. Azt sorolta, hogy mi lesz akkor, ha a fiunk ostoba lesz, nem akar majd tanulni és elég lesz neki egy szakmunkásképző? Ki örökli majd a csodálatos könyvtárukat, amelyben egy rakás első kiadású könyv sorakozik a polcokon?
Természetesen nem azonnal hatottak a szavai. Hetek, hónapok alatt rágták be magukat az agyamba, ott fészkeltek és várták, mikor kelthetik ki mondatokba fészkelt kételyeiket. Lassan elkezdtem figyelni a férjem. Egyre többször kaptam magam azon, hogy bírálom. A véleményét mind gyakrabban hagytam figyelmen kívül, és ha a cégnél buli volt, amelyre házastársunkat is vihettük, én egy idő után nem említettem neki.
Barátnőim bölcsen meghallgatták, ha elmondtam nekik, hogy kétségeim vannak a döntésemmel kapcsolatban. A legelején még lehülyéztek, mert Matyi jóképű volt és megnyerő, de az idők múlásával pocakot eresztett, és veszített a humorából. Unta a folytonos női csevejt, soknak találta a barátnős programokat, egyszóval kezdett ellenük beszélni. Én így két tűz közé kerültem. Amikor elérkeztünk a hatodik közös évünk végéhez, szilveszterkor, hogy tisztán lépjek be az új esztendőbe, bejelentettem, hogy el akarok válni. Gyerekünk nem született, hitelünk sem volt, vagy közös házunk, mert, amiben éltünk, az az enyém volt, így írtuk meg a szerződést.
Sokkal gyorsabban találtam magam egyedül, mint azt sejtettem volna. Matyi az elején még értetlenkedett, próbált lebeszélni a válásról. Még azt is felajánlotta, hogy elmegy egy alapos kivizsgálásra, hogy megtudjuk, vajon miatta nem maradtam-e terhes. De engem ez már nem hatott meg. Arra tanítottak, hogy ha eldöntök valamit, ahhoz ragaszkodjak, és ne hátráljak meg.
Anya majdnem pezsgőt bontott válásunk napján. Boldogan megölelt és kijelentette, hogy sosem bírta a suttyó férjem, aki csak úgy betolakodott a családunkba. Ebben nem volt igaza. Nem tolakodott be, egyáltalán nem volt rámenős, sőt óvatosan közelített meg engem. Persze azt gyorsan elfelejtette, hányszor meg hányszor segített neki és apának, ha szükség volt rá a ház körül. Az tény, hogy nem tudott helyesen írni, ami anya szerint halálos vétek, viszont volt két erős keze, és azzal mindent megtett, amire megkérték.
Március végén mondták ki a válást, ronda, nyirkos idő volt, majdnem tél. Egyikünk se volt virágos kedvében, habár én örülhettem volna, elvégre én kezdeményeztem. Amikor kiléptünk a bíróság épületéből, Matyi kezet nyújtott nekem, mint egy idegennek és sok sikert kívánt a továbbiakhoz. Magam sem értem, miért szorult össze ettől a szívem. A lányok örvendeztek és elvittek ebédelni.
Végre nem kellett hazudnom arról, hol és kivel vagyok. Felemelő volt. Aztán jöttek az üres hetek és hónapok. Nem találtam a helyem. Nyáron a Balatonnál eszembe jutott, milyen jó volt Matyival vitorlázni, és milyen gyönyörű volt barnára sült háta, amin megfeszültek rajta az izmok kötélhúzás közben.
Ősszel, a csendben, amely megtöltötte az üres lakást, úgy éreztem, megbolondulok, annyira magányos voltam. Mind többet és többet gondoltam a volt férjemre és ezzel párhuzamosan egyre inkább haragudtam anyáékra. Ők már nem emlegették Matyit, sőt mi több, megpróbáltak összehozni hol ezzel, hol azzal. Egészen véletlenül vacsorára hívták az egyik munkatársukat, épp akkor, amikor engem. Apa még a főnökét is meginvitálta, aki alig fél éve lett özvegy. Bosszantottak ezek az álságos próbálkozások.
Egyik nap, amikor a fodrászhoz siettem, erős késésben voltam, hirtelen megláttam Matyit. Mintha kicserélték volna. Lefogyott, eltűnt a hasa és rövidebbre volt vágva a haja, ami kifejezetten vonzóbbá tette a kinézetét. Épp egy üzlet ajtaján lépett ki, és nem láttam egészen jól, de mintha valakit maga elé engedett volna. Nem bámulhattam tovább, mert így is feltűnő volt. Akkor azonban jobban megdobbant a szívem, mint várható lett volna. Csak ültem a fodrászszékben és az járt a fejemben, lehet, hogy talán nem is ismertem eléggé a férjem és elengedtem. Vagy egyszerűen csak hagytam, hogy mások befolyásoljanak? Szégyenletes volt ez a gondolat, így elhessegettem. Úgy gondoltam magamra, mint határozott, öntudatos nőre, aki tudja, mit akar, erre kiderült, hogy nem egészen.
Aztán jött a karácsony és átaludtam az egészet, kivéve a Szentestét, amit anya rám erőltetett. Nem tudtam nem gondolni Matyira, a közös életünkre, ezért jobbnak láttam aludni, könnyebb volt átvészelni az ünnepeket.
A válásunk első évfordulóján, amit nem szándékoztam ünnepnappá kinevezni, megtörtént a legborzasztóbb. Összetalálkoztam Matyival és egy nővel, aki terhes volt, láttam a vékony kabátja alatt. Nem kellett megkérdeznem, kitől, a szívem majd kiugrott a helyéből, amikor megpillantottam az én jóképű, csinos férjemet, ahogy más kezét szorongatja. Megálltunk, üdvözöltük egymást és egyikünk sem tett megjegyzést a babára. Csak én roppantam meg belül, mert hagytam, hogy mindenki más kitalálja, mi a jó nekem. A következmények meg rám maradtak.
Még mindig szeretem a férjem, talán soha nem szűntem meg szeretni, csak elkövettem életem legnagyobb ostobaságát.
Már nem számít. Megfizetem a tanulópénzt.
fotó: Pinterest
