Lili olyat káromkodott, hogy rég elhunyt nagyapja is megdicsérte volna érte. Az öreg mestere volt a cifra beszédnek. Ha belejött, olyan hosszan tudta szidni a szenteket, istent és a szűzanyát, hogy a körülötte lévők azon csodálkoztak, hogy egyszer nem csapja agyon valaki odaföntről. De vagy nem vették komolyan az égiek, vagy jól mulattak a méregzsák öregemberen, aki megúszta ezt nyolcvanhat éves koráig.
Lili sose gondolta volna, hogy örökölte ezen képességét, de amikor meglátta Zsoltot abban a városszéli lepattant cukrászdában egy nővel, akkor kiderült, hogy ez már biztosan genetikailag kódolt dolog lehet.
Zsoltot még ő mutatta be Ildikónak a gimis évek alatt. Neki is nagyon tetszett, de éppen járt valakivel és úgy gondolta, jobb, ha lepasszolja a kissé visszafogott, nem túl mutatós barátnőjének. A franc se gondolta volna, hogy Ildi idővel bomba nővé formálódik és ők ketten együtt maradnak idestova húsz éven át. Szép szerelem volt az övék, kibírták az egyetem alatt külön töltött éveket, és első babájuk elvesztését is. Végül két fiuk született és szépen gyarapodott a vagyonuk is.
A kettejük barátsága töretlennek bizonyult. Egy utcában laktak, egy osztályba jártak, és a gimnázium befejeztéig szinte elválaszthatatlanok voltak. Szerették egymást, és oly módon segítették, amelyhez fogható önzetlenség ma kevés van. Lili volt Ildikó tanúja is szolid esküvőjükön, sőt a kisebbik fiú keresztanyja is. Ezer szállal kötődött hozzájuk és akkor, azon a meleg szeptemberi délutánon meglátta azt a nyomorultat, ahogy egy másik nő kezét simogatja a kopott asztal felett abban a kétes tisztaságú cukrászdában.
Ha nem kellett volna pisilnie, soha be nem tért volna, de már egy hete felfázással küzdött és olyan volt, mint egy területét megjelelni akaró kutya: pisilt minden lehető helyen, ami útjába került. Épp Ella, a legmorcosabb munkatársa vitte hazafelé, de a nagy forgalomban alig haladtak, amikor ráordított, hogy álljon meg, mert baj lesz. Ella fékezett, és az út mellé parkolt, hogy Lili gyorsan elérhesse a legközelebbi vécét.
Biztos, hogy Zsolt volt az, nem tévesztette össze senkivel, mert finoman őszülő, félhosszú haját gyakran cikizte. Még alig volt negyven, de érezhetően megmutatkoztak rajta a korai öregedés jelei. Pici pocakot eresztett, bőre megszürkült, csak a szeme, az ragyogott olyan kéken, mint annak idején, amikor megismertette legjobb barátnőjével.
Ildi egy szóval sem említette, hogy gond van köztük. Igaz, már nem találkoztak olyan gyakran, mint régen, de azért tudtak egymásról. Ugyanabban a városban maradtak és időnként megittak egy kávét, de a rohanó világ őket is eltávolította egymástól bizonyos mértékben. Maradt a telefon és egy-egy üzenetváltás.
Mégis tudták egymásról, hogy a barátságuk töretlen és bármit megtennének a másikért. Nem a találkozások gyakorisága szabta meg, mennyire voltak fontosak egymásnak. Lili nem kételkedett abban, hogy ha éjjel háromkor kellene kiugrani miatta az ágyból télvíz idején, Ildikó gondolkodás nélkül menne. És fordítva is így volt.
A mosdóban dühében olyan erővel csapott a falba, hogy attól tartott, eltörte valamelyik ujját. Hogy a rohadt életbe kerül ide Zsolt és mit masszírozgatja annak a nőnek a kezét, dühöngött. Nem, biztosan nem tévedett akkor sem, még ha csak futtában látta őket.
Megmosta a kezét, amely sajogni kezdett a hideg víz alatt és azon morfondírozott, vajon ki tud-e osonni úgy, hogy a férfi ne vegye észre. Óvatosan kikémlelt. Épp rálátott a párra. Oldalról látta Zsolt arcát, ahogy mosolyogva rendel valamit, és közben nem engedi el az idegen nő kezét.
Az a szemét megcsalja Ildikót, nyugtázta teljes bizonyossággal. Persze, biztosan az lenne a válasza, hogy a húsz év az húsz év, meg hogy marhaság ez a holtodiglanos fogadalom. Még a saját férje is azt vallotta, hogy életidegen elvárni valakitől, hogy egy emberöltőn át ne nézzen másra, és ne is kívánjon meg senkit. Amikor erről volt szó köztük, meg sem lepődött igazán, mert Jancsit úgy ismerte meg, hogy tudta róla, a női nem nagy kedvelője. Nem is számított rá, hogy egyszer majd összeházasodnak. Hat évig tartott náluk az örökkön örökké, aztán Jancsi megunta az egy nő melletti dekkolást. Ő meg hagyta, hadd menjen, már nem kívánta a férfit.
Szemében Zsolt és Ildikó kapcsolata ideális volt. Ők voltak az etalon. Soha nem felejtették el egymás szülinapját, sőt a házassági évfordulójukat sem. Zsolt még megismerkedésük napjának dátumát is tudta, ami csodaszámba ment.
Úgy surrant el mellettük, hogy azok feléje se néztek. A cukrászda enyhén homályos kirakatüvegén visszanézve meggyőződhetett róla, hogy nem téved. Barátnője férjének viszonya van egy jelentéktelen külsejű nem túl fiatal nővel.
Amikor visszaült a kocsiba, nem mondott semmit, nem akart pletykálni. A szíve jobban fájt a kelleténél. Mintha csak őt verték volna át. Mintha neki hazudtak volna, és ez pocsék érzés volt. Ennél pocsékabb csak a tudat volt, hogy tanúja lett valaminek, aminek nem kellett volna.
Vajon mikor tesz jót, ha hallgat, vagy elmond mindent? El lehet-e mondani, mit látott? Szabad-e beszélnie? Ilyesmik kavarogtak az agyában, amikor kiszállt a kocsiból és az őszi napsütés szinte aranyfénnyel vonat a be a fák leveleit. A közeli játszótérről gyerekzsivaj hallatszott, és nem messze mentőautó száguldott hangos szirénázással. Teljesen hétköznapi volt minden, csak a varázs foszlott szét, amelyben addig hitt.
Felvázolta magának a lehetőségeket, és nem tudott dönteni. Egy olyan barátnőnek, mint ő, kutya kötelessége jelenteni, hogy mit látott? Bele kell-e avatkoznia egy olyan házasságba, amely húsz éve szilárdan áll, csak azért, mert látott valamit? Vajon jól teszi-e, ha összetöri Ildikó szívét, ha mesél neki? Biztos, hogy nagyon fog rá haragudni, mert a rossz hír hozóját senki nem szereti. Mi van, ha nem fog neki hinni, és támadásnak veszi?
Aztán felmerült a másik lehetőség, a hallgatásé. Akkor nem történik semmi, megy tovább minden a régi kerékvágásban, és ha a sors úgy akarja, Zsolt lebukik. Aztán meg kiderül, képesek-e rendezni a kapcsolatukat. Ez nagyon egyszerűnek tűnt, sőt mi több, kényelmesnek.
Mégis elkezdte bántani, hogy képes lenne hagyni, hogy Ildikó boldog tudatlanságban tervezze az életüket. Csak azért, mert ő gyáva és nem meri felvállalni a rossz hír közvetítését?
Akármennyit rágódott, nem tudott dűlőre jutni. És, ha mégis elmondaná? Aztán meg Zsolt kimagyarázná, vagy Ildi megbocsátaná neki, végül ő maradna pácban, és soha többé nem tudna a szemükbe nézni.
– Azt a leborult kurva anyját ennek az egésznek – mondta ki hangosan és megjelent előtte nagyapja arca, aki meglepve csóválta a fejét. – Most mi francot tegyek ezzel a szarsággal?
Aztán elfintorodott. Kezdte megérteni, miért káromkodott olyan hosszadalmasan és cifrán az öreg. Arra volt jó, hogy azalatt ne gondolkozzék, csak kieressze a gőzt. És amikor sikerült neki, talán megoldódott egy olyan problémája, amiről azt hitte, megoldhatatlan.
Rajta viszont nem segített. Abban a lerobbant cukrászdában, ahol az ablakot biztosan nem mosta le senki vagy egy éve, ő barátnője férjét látta egy másikkal. És ezt a helyzetet nem lehetett elfelejteni vagy úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ildi, a csinos, a kedves, akinek két fiút adott az isten a vetélés után, még nem tudja, hogy lecserélik, vagy éppen mellőzik, ki tudja meddig. Vajon ez a jobb vagy annak fájdalma, hogy közlik vele a bizonyosságot?
– Hogy száradna le mindegyik pasinak! – mondta ki hangosan és dühösen, amikor megcsörrent a telefonja. Az égieknek van humora, az biztos, gondolta, mert Ildi számát látta meg a kijelzőn. Egy pillanatra felmerült benne, hogy képtelen felvenni, de aztán mégis megnyomta a gombot és a lehető legnyugodtabb arccal végighallgatta barátnője meghívását egy nyár végi, amolyan indán nyaras kerti partira. Szerencsére nem kellett az arcát beszabályoznia, ezért csak hümmögött és azt mondta, természetesen igyekszik elmenni, de nem ígéri meg. Ildikó nevetett és azt felelte, ismeri, ki nem hagyna egy sült húsos sütögetést, pláne, amit Zsolt intéz, mert az világhírű.
Ezen ő erőltetetten felkacagott és gyorsan elköszönt. Tudta, hogy tényleg nem fogja kihagyni, csak azt nem tudta eldönteni, mit tegyen, ha majd megjelenik náluk. Mikor lesz vagy marad a barát barát, és mikor válik ellenséggé? Erre a kérdésre azonban azon a délutánon senki nem tudta megadni a választ. A csend, amely a szobára zuhant, metszőbb és kegyetlenebb volt, mint a helyzet, amelybe véletlenül belefutott.
fotó: Pinterest
