Az biztos, hogy egy jó darabig ennél jobb helyen nem leszek. De talán soha.
Az egész úgy kezdődött, hogy az öcsém nyert egy New York-i kiruccanást, és meghívott engem is. Részegen, ünneplés közepette hívott fel Angliából: megyünk és kész. Nem mintha különösebben ellenkeztem volna. Anyánk persze síkideg volt, főleg, mivel öcsém a londoni, én pedig a bécsi reptérről szálltam fel. Ráadásul nem is ugyanarra a reptérre érkeztünk, hanem csak a szálloda előtt találkoztunk. Egy idegen, 8 milliós városban.
Repülni akármennyire is ijesztő, számomra egy álom: felülről nézni a felhőket egészen szürreális élmény. A legszebb részt talán Kanada végeláthatatlan vad tájai hozták el: a folyók zabolátlanul kanyarogtak az erdőrengetegben, száz és száz kilométerekre sehol egy település, de még megművelt föld sem.
Leszálltam a világ egyik legnagyobb repterére. Akkora esett le, hogy aznap már négy országban jártam: Magyarország-Ausztria-Hollandia és végül az USA, mindezt szintén négy óra alvással. Kapásból vettek mind a tíz ujjamról lenyomatot, fotót, ki vagyok, mit csinálok, meddig maradok… én meg csak azon gondolkodtam, mit kezdene ezekkel a kérdésekkel az, aki egy kukkot sem tud angolul.
Végeláthatatlan metróút következett, két megálló között simán eltelt 6-7 perc is. Az öcsém közben idegesen hív, hol vagyok már. Nem veszem fel, úgyis mindjárt találkozunk. Addigra már egyébként 24 órája nem aludtam, úgyhogy bőszen imádkoztam, hogy ne a végállomáson ébredjek fel a helyi gettóban.
Végre megtaláltuk egymást, öröm és boldogság, ment a fotó anyánknak, hogy még élünk – szegény magyar idő szerint kb. hajnali háromig-négyig fennmaradt, úgy aggódott.
New Yorkban új értelmet nyert a tömeg fogalma. Manhattan közepén, a Time Square-en állt a szállodánk, így a pezsgő amerikai életet reggeltől estig kiélvezhettük. Sehol nem olyan könnyű elveszteni az útitársadat, mint ezeken a nyüzsgő utcákon. És tényleg minden olyan volt, mint a filmekben. Minden sarkon állt egy hot-dog árus. Az épületek komolyan az égig érnek, egy kisebb tömbről meg sem tudod hirtelen mondani, hogy tíz-vagy húszemeletes-e. Aztán két felhőkarcoló közé pedig valahogyan beékelődik egy gótikus templom.
Más városban még nem éreztem ilyen, de New Yorknak szaga van – nem a szó rossz értelmében, de ott valamiképp más a levegő. Mindenhol ott lobog egy amerikai zászló, még a buszok, metrókocsik oldalára is ez van nyomtatva. Csak képzeld el a villamosod oldalán a magyar zászlót. Eléggé furcsa kép.
Az „Amerikában mindenki egy kövér disznó” állítást meg kell, hogy cáfoljam – persze az is lehet, hogy zömmel csak turistákat láttam. Viszont külön érdekes élmény volt látni, mekkora olvasztótégely a város: a romantikus filmekkel ellentétben a lakosság kis része áll csupán fehér emberekből. Annyi szín keveredik, hogy nem tudnám megmondani, kik vannak többségben. A város ázsiaiakból, feketékből, latínókból és fehérekből is áll. Őszintén szólva nekem hatalmas rejtély maradt, hogy ilyen sokrétű múlttal, kultúrával rendelkező embereknek hogy lehet ennyire erős, közös nemzeti öntudatuk. Lenne mit tanulnunk tőlük.
Elhajókáztunk a Szabadság-szoborig, este pedig tettünk egy buszos kirándulást a metropolisz éjjeli fényeiben sütkérezve. Manhattan éjszaka valami varázslatos, egy európai városhoz sem hasonlítható. Nem lehet felfogni azt a látványt, az agy szerintem nem képes ennyi információ, fény, épület, villódzó reklám befogadására.
Titokban felmentünk az egyik felhőkarcoló 54. emeletére (az öcsém szerzett hozzá valahogyan belépőkártyát) és onnan néztük ezt a mesebeli, grandiózus várost.
Órákig tudnék még mesélni a századfordulós utcákat váltó üvegfalú monstrumokról, a Hudson folyóról, a háborús veterán hot-dogosról, de ezt a várost magadba kell szívni, meg kell élni. Örök élmény marad.
